Hipnoszülés

Egy héttel ezelőtt részt vettem egy születés és magzatkorra visszavezetett hipnózison. Az univerzum megint csodálatosan úgy rendezte, hogy részese lehessek egy felébredésnek. Úgy oldotta meg, hogy adódjon a lehetőség, tehát nem kerestem, hanem ismét rám találtak. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy próbálja ki. Életünk kezdetének tudatosabb újraélése nagyon fontos felismeréseket, megtapasztalásokat rejt, ami segíthet egészebbé válni. Különösen akkor lehet fontos, ha nekünk bármelyik szülőpárral, és/vagy a szülőknek egymással konfliktusa van/volt. Fokozottan igaz ez, ha az egyik vagy mindkét szülő teljesen kimaradt az életünkből. Ezeket a személyes tapasztalatokat szeretném most megosztani. A célom a hipnózissal az anyai ági blokkjaimat oldani volt, helyette az apait sikerült. Nagyon nagy dolognak érzem ezt, mert semmiféle kapcsolatom nem volt az apámmal. Előzőleg már nekifutottam ennek a témának is, sikertelenül, mert úgy éreztem nem tudom úgy valakivel rendezni a kapcsolatomat, akivel tulajdonképpen nem is volt kapcsolatom. Anyám abban a hitben nevelt föl, hogy nekem nincsen apám, és mivel soha nem is volt, nem is hiányozhatott, mivel nem tudtam milyen az. Én ezt egészen sokáig elhittem. Talán egészen a barátnőm esküvőjéig, ahol megéreztem valamit (Holdkővel a nyakamban) abból a hiányállapotból, amit megélni sosem mertem. A hipnózis a fogantatás pillanatától a születés pillanatáig tart. Bár én csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni, de azt hiszem a fogantatás és a várandósság eredendően egy olyan csodálatos állapot, ami akkor is körül lengi a lelket, ha az nem éppen ideális körülmények közé készül leszületni. A fogantatás számomra egy intenzív, felszabadító öröm volt, a várandósság eleje pedig a boldog tudatlanság és a teljes védettség végtelen békéje. Tulajdonképpen az egész várandósságnál ott volt a béke és a nyugalom magja, és a félelmek mögött is ott pulzált. Mert persze félt is az anyám néha. Az apám mindeközben távolinak tűnt és rettenetes fájdalmakat okozott ezzel és a félelmeivel, bizonytalanságával. Bár ekkor még nem voltak tudatosabb gondolataim annál, mint hogy valami kellemes vagy kellemetlen. Mindamellett egyetlenegy dolgot pontosan érez a lélek ebben a még szinte teljesen üres elmeállapotban is. Még pedig azt, hogy van egy anyja és egy apja, akikből egyformán van, és akikre egyformán szüksége lesz a leendő életében. Ebben az állapotban pedig még nem is érez határokat a lélek, hol kezdődök én, és hol az anyám, apám, mi a rész és az egész, így a legfontosabb a MI. Két részből áll a lelkünk, és egyik sem jelentéktelenebb a másiknál. Keserű igazság ez a nőknek, akik néha önzőn kisajátítják a gyermeküket, és keserű igazság ez a gyermekeknek, akik egy vagy két szülő nélkül nőnek föl. Egyetlen gyógyulási lehetőség viszont a felismerésben van. Hogyan találnám meg az elveszett részem, ha nem is tudom, hogy keresnem kell? Hogyan tagadhatnék meg bárkit a szüleim közül, ha belőlük vagyok? Eddig haragudtam is, most már nem haragszom. Nem tudom megmondani miért haragudtam, azt pedig végképp nem, hogy miért múlt el. Már ami az értelmemmel való válaszadást illeti. Egyszer csak megéreztem őt, őket. Hoztak rossz döntéseket, döntéseket másoltak és ezeket ők is tovább adták nekem. (Arra is itt jöttem rá, hogy a saját terhességemné és szülésemnél, én az apám félelmeit éltem meg, nem az anyámét) Féltek, elnyomtak, elhagytak, fogságban tartottak és mindent megtettek amit a rosszul-szeretés keretein belül meg lehet tenni, de ez mind nem számít. Ez mind elmúlik haragként működni, amikor az ember csak gondolatok nélkül felismer. A várandósság után ugye következett a születés. Ahogy közeledett a pillanat, én egyre passzívabb és passzívabb lettem. Csak figyeltem és vártam. Itt még ekkor olyan sötét homály fedte az okokat, mert a lelkemnek borzasztó fájdalmas volt felismerni ezt. A születés fájdalma sem jött vissza ekkor, mert ezt az egészet szívesen felejtettem volna el. Megszülettem, és olyannak éreztem magam, mint egy kitört lábú szék. A végtagjaimban éreztem a bizonytalanságot és az instabilitást. Aztán eltelt egy hét és egyik éjszaka felismerésekkel ébredtem. Nagyon érdekes, szerintem ezek nem álmok, hanem inkább látomások, mindenesetre valami egészen más tudatállapot, és amikor már ilyen mélységről hozom föl az információkat szépen lassan mintha egyik tartályból öntenénk át folyadékot a másikba, lassan átcsöpög az elmémen is a megértés, kézzel foghatóvá válik. Ezek viszont tényleg a legmélyebb fájdalmaim. Szóval láttam magam előtt egy ismerős arcot. Az archoz társult egy gombóc a torkomban. Ráhangolódtam. Mit kell neked elmondanom? Amikor először megláttalak a nevelőapám jutott eszembe rólad. A nevelőapám gondolatára elkezdtem nagyon kellemetlen és bármihez is nehezen hasonlítható  fájdalmakat érezni. Mintha minden oldalról iszonyú erővel préselnének össze. Ami még meglepő, hogy ezt az „élményt” sokszor átéltem kiskoromban. És egyszer csak átjött az infó, hogy ez a szülőcsatorna emléke. És, hogy jön ide az egyik kedves barátom? És a nevelőapám? Úgy, hogy ők mind az édesapám kivetülései. És jött a végső döbbenet. Rájöttem miért nem akartam megszületni. Hogy mire vártam. Vagyis kire. Arra vártam, hogy várjanak odakint. Ketten. És azt tudtam, hogy ő nincs odakint. Az apámra vártam. 

Bomlás

Ha szeretsz valakit, ő jelenti számodra az univerzumod egy részét. Ha eltűnik, a világodnak/lényednek egy része meghal. A halál néha jó.  A halál néha okkal történik. Ilyenkor az elhalt részt kivágva, a sebek szépen gyógyulnak. A szélek beforrnak és a vér/ az életerő nem folyik ki a seb mentén. Megérti, hogy ennyi volt, és áramlik tovább. Ha azonban az okok a lélek számára érthetetlenek és értelmetlenek a seb elfekélyesedik és elbomlaszt maga körül minden élőt.

Karácsony után

Harag- az elkorcsosult szeretet

Gyűlölet- a szembefordult szeretet.

Jézus is ezzel vigasztalhatta magát a kereszten - amikor a meg nem értett szeretet a világban megölte őt. 

Élned vagy halnod kell

Ezen a világon minden élni (és szeretni) akar.

Élni akar az öngyilkos, aki tudja, hogy nem fog meghalni és élni akar az öngyilkos, aki tudja, hogy meg fog halni.

A különbség ott van, hogy az ember el tud jutni arra a mélypontra, hogy elfelejt élni. Valami elszakad, valami meghal benne. A lelkét elveszíti, és már nem tudja visszahívni.

Számtalan módon megpróbálja újra milyen érezni az életet, néha elég, ha csak ijesztgeti magát és másokat, hogy végez magával, néha már csak a halál előtti legutolsó pillanatban jut eszébe milyen is élni… de akkor már késő. De akkor már egyébként is késő volt… Ha a lélek meghal, többnyire a test előbb utóbb, az öngyilkosság ezeregy formájának egyikében követni fogja.

 Legegyértelműbben mondjuk ha leugrunk a tizedikről.

Csakhogy tisztázzuk. Ő is élni akart, csak nem sikerült neki. Mert elfelejtette, hogy kell.

Ezer fájdalomnál is pokolibb, ha már fájdalom sincs. Akkor a fájdalmat is keressük, vagy bármit, ami az életünkre emlékeztet. A halál például nagyon emlékeztet az életre, hiszen az az élet kioltása. "Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem." (József Attila)

November- időutazás az állandóval

Jön a teljes pusztulás, a teljes befagyás. Megállni látszik az élet. A tél előtti feszült várakozás- a még meg nem értett tél. Egy régi helyen sétálok, egy régi utcában. Régi-új érzésekkel. És megtaláltam. Az állandót, a folyton el-elhaló és meg-megújuló világban. Szóval ott álltam akkor is, úgy hét vagy nyolc évvel ezelőtt, már nem tudom pontosan. Azt sem tudom ki voltam, mintha nem sok maradt volna belőle. De az érzés, ami két lélek közt történt, és úgy hívjuk szeretet, az nem változott. Nem múlt el. A szeretet végleg összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Nem, nemcsak ezt a hét, nyolc évet, nem is százat vagy kétszázat. Olyan időket köt össze, amiket már fel sem tudunk fogni. Csak érezzük a terheit, áldásait, érezzük, mint akkor hét-nyolc éve és most is újra- megtaláltunk valakit, aki egészebbé egészít ki minket. Olyan pillanatokba láthatunk bele, amik tulajdonképpen már nem léteznek, már csak az érzés létezik- a lenyomat. Ez lehet gyűlölet vagy harag is. Vagy félelem. Mind-mind valamiféle kicsorbult, elkorcsosult, bemocskolt szeretet. Ma a vendégem ugyanúgy visszautazott ötvenhat borzalmaiba, mint ahogy én ma kétezer-tíz igaz barátságába. A barátság olyan különleges dolog, hogy még úgy is küldünk egymásnak energiát, hogy nem is találkozunk. Ha két léleknek az a dolga, hogy tanuljon egymástól, nincs korlát. Ma megtanultam egy barátomtól, hogy a szeretet a híd, amivel bárhová elutazhatsz. Egy másik barátom, akit még nem is ismerek, csak a szeretet önzetlen hídján utaztunk el egymáshoz az időtlenségben, nemrég megtanított, hogyan legyek újra önmagam, úgy, hogy megkért, segítsem megtalálni újra önmagát. Ilyen egy igaz barátság kezdete. Így vagyunk egymás katalizátorai. 

Férfi és Nő

A témát már átitatta a történelem és a politika, nehéz ezek nélkül tiszta energiaként megérteni az egyébként legszembetűnőbb különbségnek az egységét. Minden kétnemű a világon, és a kétnemű egyneműsége a két külön nemben megtalálható mag a másik nemből. Minden így épül föl, férfi és nő is, ezt tükrözi a biológia is, az egyesülés, az egyesülésből felépülő új örök körforgása. Ez annyira egyértelmű és nyilvánvaló, hogy mára már senki sem érti. Egy társadalomban élő nők és férfiak élhetnének úgy is, hogy a nő elfogadja a női szerepét, vele együtt a mellette élő férfi szerepét, és a benne élő férfi szerepét is, ugyanez fordítva. Ez azt jelentené, hogy tudná, hogy elsősorban ő női alkotóelemekből áll, női szerepet vállalt föl, női szerepében semmivel sem több vagy kevesebb egy férfi szerepétől, csak más. Mivel „tiszta” energia nincs, hiszen akkor szétesne darabokra a világ, nem fejlődhetne ki egyik dolog a másikból, egymás egysége nélkül nem folyna, hanem állna a lét. Tehát ő megértené a benne élő férfit, megismerné, elfogadná, ezáltal a megtestesült férfit is. Ezáltal elfogadva a férfi szerepét magában és a másikban. Működtetné a férfi energiáit magában és a másikban, anélkül, hogy ennek a nőisége stabilitása látná kárát: hiszen nem lennének blokkok benne, amik azt mondatják: a férfi több, mint én. A férfi el akar nyomni. Nőként én sosem leszek elég. Ha nem lennének ezek a mögöttes gondolatok az energia nem billenne ki. A nő ösztönös volna és érzelmes, háttérből irányító, összefogó erő, aki működésbe tudná lendíteni, gerjeszteni a férfi kreativitását, fizikai erejét, külvilágban való szerepvállalását. Anya tudna lenni, ami legmagasabb minőségében a mindenség anyjaként egy olyan nélkülözhetetlen gondoskodó erő, ami nélkül semmi sem létezne. Kihordás, születés és nevelés társadalmat is formáló erő, éppúgy, mint bármely más anyagi forma, amit férfi energia teremt meg. Ettől a nő minden nap megtapasztalhatja és meg is kell tapasztalni személyiségének férfi formáit. A nőben is dúl kreativitás, a nő is kiáll szerepelni, ha szólítja a belső hang, a cselekvő férfi hangja. A nő ettől még nem fogja elhagyni a női oldalát, ha harmóniában van, ettől csak megbecsüli a benne és a mellette élő férfit, hiszen ha jól ismerik egymás szerepét, rendszeresen kipróbálják magukat benne és használják, hasznosítják, soha sem fogják megpróbálni elnyomni egymást, felülkerekedni a másikon, mert tisztában vannak a szerepek nehézségeivel, könnyedségeivel, örömeivel, bánataival, mert merték ezt megosztani egymással, tisztelik egymás szerepét. A probléma pont az elnyomásból adódik. Ha sérül a nő bármiképpen, férfi akar majd lenni. Ha az energiái kibillenek és a férfi energia lesz többletben, nem fogja magában sem a külvilágban megérteni sem a férfit sem a nőt. Nőként és férfiként sem lesz teljes és boldog. A férfit is tönkreteszi, hiszen hogy meglegyen újra az egység, az egyensúly, a férfiból pedig nő lesz. A férfi ezért a nőt fogja hibáztatni, a nő a férfit. A férfi esetleg majd a női energiát törli ki magából, és ettől annyira férfi lesz, minimális női energia nélkül, hogy nem lehet majd elviselni, és ugyanez fordítva is így fog történni. Nő és férfi kölcsönösen tönkreteszi egymást. Ezt eltanulják a gyerekeik, és úgy nőnek majd föl, hogy bűntudat és komplexus zsákokat cipelnek majd magukkal, és nem tudják majd hogyan is kell viselkedni.  És az egységről: Az egység, ahogyan a nevében is van: szétszakíthatatlan. Mind a lelkünkben, mind a külvilágban. A nőnek férfi kell önmagában és a külvilágban is, ahhoz, hogy megismerje a nőisége arcát. A nő a saját arcát nem látja igazán, csak ha egy férfi arcának tükrébe néz. De nem akármilyen férfi arcába akármilyen női arc. Hanem egy megfelelő mennyiségű és milyenségű női energiával is teli férfi arcába, egy szerelmes férfi arcába: és akkor megtörténik a csoda. Megtörténik a megértés. A nő megérti a férfit, és a kis férfi a kis nőt, a férfi megérti a nőt, és a kis nő a kis férfit, így megértik hogyan is működik a világ. Talán kicsit meg is áll a világ, megpihen, töltekezik. Egy észrevétlenül rövid pillanatban, a tökéletes egységben, aztán tovább pulzál. Lüktetve teremt kettőből Egy kettős lényt, aki ismét ezeket az energiákat jön tapasztalni. Tapasztalás: Amit nem értesz, azt kell megértened, amit már megértettél azt tedd le. Tanulni jöttél, tanulni pedig mindig az újat kell, mert a régit már tudod. Ha valamitől félsz, azt meg kell tenned, mert a félelem elfedi előled a valóságot. Éltet valami rosszat, ami addig él, amíg meg nem teszed, amitől féltél: aztán rájössz, hogy ez egy nem létező rossz volt, ami megkeserítette az életed. Ezt most legyőzted: felszabadultál, győztél önmagad és az életed felett, megmásztad a hegycsúcsot, pontosan ez volt mindaz, amiért jöttél. Az újért jöttél. Még akkor is, ha a régi jó volt, ha rossz volt, akkor még inkább. De a folyó folyását megállítani sosem lehet helyes út. Előre kell menni, folyni vele, minden más energiaveszteség. A folyó nem fog visszafelé folyni. Az új energia lehet egy mindig megújuló energia is, ha merünk bátrak lenni fejlődhetünk egymás mellett, és akkor nem hagyjuk le egymást, nem hagyjuk el egymást, de ezért dolgozni kell. Magunkon, egymáson, magunkkal, egymással. De ehhez szerelem kell. A szerelemhez harmónia kell magunkban, bennünk pedig csak akkor van harmónia, ha szerelem van. Érdekes ez… A szerelem tehát önmagától van, ha megtalálod, de a földi lét gyönyörűsége pontosan ez az ezerarcú felfedezési lehetőség: ma kiben látod megcsillanni a szerelmet? Ki juttatja eszedbe ma a mindig létezőt, ami másképpen nem ment volna? Ma nélküle nem ment volna. És vajon mindegy is ki ez, vagy egyáltalán nem? Mindegy ma ki a minden arca vagy sem? Talán mindegy lenne, ha rendelkezésünkre állna minden pillanatban a teljes felismerés. De akkor már nem lennénk itt. Kettős felelősség is terhel minket a testünkért és a lelkünkért. Mindkettő lehet lehetőség és korlát is. Lehetőség akkor lesz a korlátból, ha elfogadod a korlátot. Mert ugye minden így működik...

Újhold

A mai nap eseményei eldöntötték, hogy most már tényleg leírom, ami már hetek óta megfogalmazódott bennem. Ma mindenki a társaságomat kereste. Nem volt egy perc nyugtom sem, valaki mindig családi fotókat mutatott, vagy épp az aggályait osztotta meg, vagy csak úgy élvezte a társaságom. Tettek ma burkolt megjegyzéseket, voltak szituációk, amiket én átláttam, hogy negatívnak szánták, véletlenül és direkt is. És valami ma megváltozott. Az emberek is felém, és valamiképpen én is feléjük. Kicsit kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez. A kronológia marad: a legfrissebb történéstől a legrégebbiig lépésenként. A múlt hét mondhatni eseménytelen volt: az egész hetet otthon töltöttem betegen, ágyban fekve. Ma felhívta valaki a figyelmemet a betegség lelki okaira, tekintve, hogy még mindig náthás vagyok. Jött a kommunikáció és a kék szín 'spiri' alapképzés, majd értelmes fejjel bólogattam, közben pedig közöltem vele magamban, hogy tökéletesen tisztában vagyok az okokkal, nem kell hozzá semmiféle guru. Hiába is dobnám magamra az itthoni ásványbörzém kék színeit, attól még, amit meg kéne tenni, és nem tettem meg, nem tűnik el a semmiben. Nagyjából az történt, ami szokott: az élet folyik, és én megálltam benne. Állni a folyóvízben pedig elég energiaveszteséges dolog. A történet eleje pedig a következő volt. Az élet hozta a változást, fejlődést. Én reagáltam rá. Az élet hagyott időt a feldolgozásra, az utolsó körök lefutására, küldte az apróbb megoldandó blokkoldó feladatköröket. Megoldottam őket legjobb tudásom szerint. Aztán az élet már csak annyit kért: add föl a régi életedet, és éld az újat. Vedd föl az új szerepedet, és járj az új, még járatlan úton. Térj le a régiről, ami már nem ad neked többet. Én pedig kitűztem egy dátumot. Az új időszámítás dátumát. A problémák itt kezdődtek. A dátum kitűzésének napja volt az a dátum (egészen véletlenül Újholdra esett…) Beindult bennem, mintha csak a vérkeringésem lenne, az új élet. Belehelyeztem magam ebbe az új térbe és időbe, a lelkem szárnya új tollakat kapott. Az értelmem pedig még kért egy hónap haladékot. És itt összeomlott a rendszer (fizikailag az immunrendszer). Elkezdtem a holnapot egy tegnappal. És itt tartunk most. De miért? Hát nem is tudom. Egy egész sor kifogásom van. A legvalószínűbbnek azt érzem, hogy bár a régi elengedése már menne, de az új feladatok elfogadása, és felvállalása még nem. Távolinak érzem, pedig már nagyon közel van. Ki kell adnom egészen az irányítást a kezemből, mert mindez annyira ismeretlen, hogy mindent csak abban a pillanatban fogok megismerni, amikor benne vagyok. Az ösztön most akkor is legyőzi majd az értelmet, ha én nem akarom. Az élet/Isten/Angyal/Buddha /Krisna pedig jófej. Ma is küldött embereket, hogy megértsem, mit hoztam át a régi szerepemből az újba, és hogy lesznek mindig új emberek (család) akikre fordíthatom azt az energiát, akit a régi emberekre (munka) és a mai nap meglepetése az volt, hogy ugye az energia nem vész el csak átalakul: sokkal jobban nyílik majd ez a csatorna, ahogy zárul be a régi. Az egy hét betegszabi vendégek nélkül meghagyta az energiámat a mai emberáradatra és jobban tudtam a szituációkat lekezelni, mert megmaradtak az energiák, nem használódtak el másra. És ez külön örömöt jelentett, hogy mások számára is van rám szükség, hasznos lehetek. Mai napi félelem-eloszlatás, válasz az élettől: Hát tudod mi lesz? Ez lesz.

Ismét hála és köszönet egy tévelygő tanítványtól a nagy Mester felé  :)

Vita

(Kivel szeretnél ma beszélgetni az agyammal, vagy a szívemmel?

Hallgasd meg mindkettőt mielőtt döntessz.

Vigyázz, mindkettő démoni csapda. Az angyali énem az aranyközépúton lehet, de nem találkoztunk még.)

Egy állati ösztönökkel leírható biológiai tétel a szerelem- mondja az agy.

A vonzalomban semmi magasztos nincs. Mindenki ugyanazt akarja: Nem. Nem szeretni. Csak csalni, kicsalni, kicsikarni. Elvenni ami jár. Átgázolva másokon ha kell, kielégíteni az ösztönt. Ha nem így van az csak elnyomás. Nincsenek illúzióim. Aki ezen kívül mást is elhisz, annak az élete boldogtalanságra van ítélve.

Az ismeretlen mindig vonzóbb, mint az ismerős. A tiltott jobban kell, mint az engedett. Ami hamar véget érhet, az annál fontosabb lehet, amíg tart. Ebben sincs sok Isteni, csak emberi telhetetlenség az egész. Macska egér játék, ami frissen tart engem, az egót - feszültségben, amit úgy szeretek.

Igen, el akarok tőled venni valamit. Az ölelésed, a csókod, az éjszakáid, a nappalaid egy részét, a szemed szerelmes sugarát.

Fejezd már be- nyögi utolsó erejét is elvesztve a szív.

Hiszen tudod,  ha én újra életre kelek, rájössz: az ilyen pillanatokért születtünk. Ha látsz egy szerelmes arcot: még ha tudod is milyen álszent is a fizikai síkon létrejött szerelem egy univerzális megvilágosodott 'szerelemhez' képest, hirtelen elfecsérelt időnek érzel majd minden pillanatot amikor a karjaid nem ölelésre, szádat pedig nem csókra használtad. Bűnt követsz el, akárhányszor szeretni volna jó, és te elzársz engem az éltető forrástól. Minden belső értéked akkor ér valamit ha megosztod. Minden ember akit az élet megírt melléd, még ha földi időben mért röpke órákra is, időtlen idők óta végig kísérnek téged a láthatatlan fonalon, életeket átszőve. Ők nem testek, nem a játékaid. Ők tükörképek. Két tükörképként tükrözitek egymás felé a középen létező valóságot. Azt kérdezed, hogy és ez nem hamis-e? De. Hamis. Ha nem mertek egyetlenegy pillanatra sem középre állni a valóságba, átélni a LELKI extázist, akkor valóban csak két hamis megvalósulatlan kép maradtok. De a valósághoz vezető utat, pont TE vágod el.

A kulcs, amely nyit minden zárat... :)

- Tehát szerinted Isten létezik, de az Ördög nem. Mégis hogyan lehetséges ez?
- Mert csak az létezik amiben hiszel, csak az lép működésbe aminek energiát adsz. Hozd energiába a jót, és lábad előtt csakis virágok nyílnak, élet és öröm fakad élet és örömszerű gondolataid nyomán...

Limbo - a pokol tornáca II.

Tegnap mire teljesen feleszméltem, két dologra jöttem rá: hogy ez biztos, hogy nem álom volt, és arra, hogy senki nem akart bántani. És ha akart volna, ez akkor sem lett volna lehetséges. A részletek gazdagsága, és ugyanazon helyszín ahol lefeküdtem és felkeltem, mindössze annyit jelent, hogy elhalványult a határvonal a 3. és a 4. dimenzió között. Bármennyire is elkeserítőnek tűnt ez tegnap, a legutóbbi ilyen megtapasztalásom is óriási karmikus felismerésekhez vezetett. Még ha ez egy rosszabb dimenzió is, akkor is több útmutatást ad a fizikai testen túli összefüggések megértéséhez. Amikor kiszaladtam az udvarra a következőtől ijedtem meg: Valaki birizgálta az arcomat, és beletett egy hajcsatot a hajamba. Mivel nem volt emberi kéz, ezért a rémület nagyobb volt annál, hogy belegondoljak: ez semmi ártó szándékot nem takar. A hajcsat a valóságban is létezett, és az enyém volt 3 éves koromban. Olyan tisztán láttam magam előtt, hogy tudom, hogy emlékeztetni akart. A gyerekorra. A családra. Valakire aki már nincsen közöttünk és nincsen jó helyen, és szeretni akart, mert úgy feküdtem le aludni, hogy nagyon vágytam a szeretetre. A szeretetére. És mert kértem egy emléket, hogy elhiggyem, hogy szeretett. Egyszer. Egy kicsit.

 A többi „ lény” aki vele jött, vagy aki bármikor eddig jött „rémálmomban” egy lélektöredék. Valami, aminek se teste, de még igazi lelke sincsen. Egy mindentől megfosztott valami, aki gondolkodási időt kapott. És valami ami valaki akar lenni. Hús és érzelem, amiből csenne magának egy legyengült ember által, de igazából még egy ilyen legyengült emberrel szemben is tehetetlen. Ez a gondolat máris legyőzi őket. Szóval nincs semmitől féljek, és még álom sincs, és még halál sincsen csak milliónyi átjáró a különböző megtapasztalásokhoz. 

Limbo, a pokol tornáca

Valamelyik nap lefolyót tisztítottam. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy belenyúljak abba a trutyiba amit évek alatt én halmoztam fel. Méghozzá pont a görcsös öntisztogatásom helyszínén: a fürdőszobában. A tisztaság kosza...És most pedig eljött az este. Pokoli fájdalom a derekamban. Intenzív torna nyújtásokkal. Izmok lazulnak, fájdalom nem múlik. Teljes tudatában vagyok, hogy ez már fejben dől el. Aztán ágyban alváshoz készülődve. Sötét. Gondolatok. Valami olyasmi érint meg felszínesen, hogy kivételesen jó lenne ha most valaki itt lenne. De csak nagyon felszínesen. Elhessegetem. Az az érzés kerülget, mint ami idegösszeomlás előtt szokott. Egy elképzelt sikítás, a pillanat szele, hogy kontrollomat elvesztve maradék erőmet is magam ellen fordítom. Ezek a gondolatok is felszínesen érintenek. De ennyi elég. Álmomban álmomból ébredek (de mintha itt fiatalabb lennék), majd álomba próbálok esni az elemésztő fáradságtól. Nincs erőm. Érzem, hogy gonosz szellemvilági erők támadnak, de nincs erőm fennmaradni, hogy védekezzek. Láthatatlan kezek érintenek. Feltápászkodok. Kimegyek az udvarra. A másik házban anyukám lakik. Kiabálnék, hogy anyu, anyu, anyu, de alig jön ki hang a torkomon. Néha hangosabb, de nem hallja. Nem fogja meghallani. A villanyt kapcsolnám az udvaron, de kialszik. Anélkül nem tudok eljutni odáig. Próbálkozom amíg bírok. A kapu előtt két férfi gúnyosan utánoz: anyu, anyu. Nem érdekel. Próbálkozom. Bejutnak a kapun és tovább próbálnak gyengíteni a gúnyolódásukkal. Már szerintem ekkor nem lehet. Itt újra összefolyik álom és valóság. gyengeséggel és fájdalmakkal a testemben ébredek. Alig van különbség. Annyi, hogy most felnőtt vagyok és nem félek olyan mélységesen. Tudom, hogy a démonok egy dimenzióval arrébb vannak de mégis ugyanitt, ugyanebben a házban is. Onnan eljöttem, most nem félek, de nem aludhatok vissza mert ilyen kimerülten újra tehetetlen leszek ellenük. Fáradságom ellenére felkelek. Most jutok el addig a pillanatig, hogy leírjam az igazi okot, de nem megy. Pedig tudom. De valamiféle szégyent érzek amiért gyenge vagyok. „ Anyu, anyu” aki nem hall engem. Eltávolodott. Annyira, hogy még apukámat is elkezdtem keresni, amit már nem tehetek meg, és hittem, hogy nagyobb a problémám a holtakkal, mint az élőkkel, de csak a nagyobb probléma elől a kisebbhez menekültem. Nem tudom mi a valódi ok. Annak a fájdalma, amikor rájövök, hogy anyu is csak ember, aki hiába szeretne, de nem véd meg mindentől, vagy annak, amikor rádszakad egyik napról a másikra, hogy a terheid már csak rád tartoznak, csak a tieid, csak te gebedsz alattuk, tiéd a felelősség, akkor is ha idő előtt ért, akkor is ha nem akartad. Egyik nap felkelsz, hogy már csak téged érdekel eszel-e aznap, elmész-e iskolába, akarsz-e élni. „Üdvözlünk tested és lelked külön univerzumában.”  Biztos mindenki rájött velem együtt, hogy az utóbbi. Ez, amit a derekam most érez. Ez az ami megbizsergetett ma a páncélom alatt amit megrepesztett a vasárnapi családállítás. A páncél, ami bár felvértez a fájdalmak ellen, de nem engedi át a szeretetet. A valódi bőr amit kaptunk intelligens: átereszti a jót, de a rosszat nem. De ez a „műbőr” nem ilyen. Ez nem ereszti be a szükséges tápanyagot a lelkemig. Kiszáradt meder vagyok. Anyu „után” még túl kicsi voltam mindenhez. A páncélnövesztéshez is. Jött a depresszió, a depresszió után pedig a hit. A két elvesztett lábam után, a harmadik megtalálása. Isten apám-anyám. A hitem arra volt elég, hogy megtaláljam az életbeli szeretetpótlékom: Danit. Mind a mai napig tudom, hogy ő a legcsodálatosabb dolog ami történt velem. Ezt nem részletezném, csak azt az álmot ami tovább űzött lelkem dzsungelébe. Amikor a kutyák marcangoltak volna szét, de ő és az anyukája tartott az ölében két oldalról. A kutyák a lelkemet szimbolizálták. Dani pedig egyszercsak áldásból elkezdett valaki lenni aki az eddig szükséges védelmével már csak hátráltat a saját erőm és védelmem megtalálásától. Aztán lassan növekedett a páncél. Hiába mondták az angyalok, hogy „ Olyan erős légy, mint a levegő” én mégis szikla lettem. Szikla ami merevségében törik, és nem levegő ami lágyságában és áthatolhatóságában áthatolhatatlan. És most itt vagyok ahol egy karnyújtásra van minden. Menny és pokol is. És ha te a mozdulatlanságot választod: máris a poklot választottad, mert az élet örök mozgásban van. „ a biztos szóra a pokol válasza csupán a vihogás” (symbolon) 

Vallomások

Annál kínzóbb, mint amikor még írni sem tudok, nincsen. Az ürességnél még a fájdalom is jobb. Megpróbáltam lefelé menni, mert felfelé nem tudtam, de ma jöttem rá: ez nem én vagyok. Nem okoz mámorító örömöt pusztítani a testem és a tudatom. Ez annyira logikusnak tűnik, de ez nem volt mindig így. Ez egyrészt fejlődés,másrészt nem tudom hova tovább. Most így utólag jólesett minden megtapasztalás az utóbbi napokban. Csak ledöbbentem a rengeteg önbecsapáson. Végül is tudom-e ki vagyok? Sokszor csak egy blokk működik bennem, egy beidegződés. Az lennék én? Csak remélem, csak sejtem hogy nem. A kentaur, az altest uralta fékezhetetlen ösztönlény már éppúgy hat rám mint az esti csokizabálás: sehogy. Csak azért próbálkoztam mindeddig velük, mert vártam valamit. Bármit. Vártam, ugyanúgy mint amikor jógára jártam és ettem a zöldségeket. Akkor is vártam, és semmi. A materiális világnézetem összeomlásra ítéltetett. Egy rezgés megmenthet, de egy jó vagy rossz cselekedet nem. „ Cselekedj, anélkül, hogy cselekednél” mondta tegnap a symbolon, de ma értettem meg. „Alakítsd át a tudatod, és minden más átalakul általa”- jött az üzenet a „semmiből” szintén a napokban.  A kritikus énem, és a kiélezett  értelmem pontosan tudja, hogy sosem gyógyulhatok meg. Cheiron sebének szűnni nem akaró fájdalma Isten akaratából származik, és magasabb célt hivatott ezáltal teljesíteni. „Tanulságnak jöttünk, nem boldognak”, hogy saját tollamból idézzek. A legharcosabb jellemek születtek a legharcosabb életre és így tovább, ez csak egyetlen példa. Mert mindenki jó helyen van. Bármennyire is a szívem szakad meg, hogy a legmagasabb rezgésű emberek kapják a legkevesebb segítséget és szeretetet, ez pontosan azért történik így, mert elég erősek, hogy elbírják a terheket, és a kihívások elindítják őket a keresés útján. Különböző lelkek, különböző leszületési fázisai pörögnek még a gondolataimban, de ezt majd máskor fejtem ki remélhetőleg egy nagyobb lélegzetvételű írásban. Körülbelül ez a magja a sorsoknak. Röviden. Tömören. Visszatérve a jelen helyzetre. Az önbecsapásokra. A sebekre. A falakra. Sok dolog annyira nyomaszt, hogy még magammal sem merem megbeszélni ezeket, nemhogy mással. Nagyon komoly blokkokról van itt szó. Az egyik a szeretet adás és kapás képessége. Ami maga a megoldás is lehet. Mert bármennyire is nem szeretnék ennek a démonnak a szemébe nézni, a legnagyobb problémám most a szeretetéhség, és ennek a ki-nem-fejezése. Eddig csak simán nem foglalkoztam vele. Évekig. Végig néztem ahogy elszáradok. Olyan szinten remete lettem, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam más emberek társaságában. Nagyon élvezem egyszerre, és szeretnék oda tartozni, beilleszkedni, de csak hallgatok, hallgatok, érzem a kívülállósságot, amit én hoztam létre nagy gonddal, és közben várom, hogy figyeljenek rám. És közben azt érzem, hogy egy kóbor kutya vagyok, aki sosem szocializálódott még, és most már annyira „korcs”, hogy „kinézik”. És ez valahol így is van, még ha túl is dramatizálom. ez nyilván részint sorsszerű. Bizonyos megtapasztalások megkívánják a magányt. Másrészt ideje volna elindulnom mások felé. Mások felé a szeretetért, amire vágyom, és a szeretetért, ami itt feszít belül, ami arra a célra keletkezett, hogy átadjam. Mert van bennem önzetlen szeretet, csak várom a lelkeket akik ezt kérik, akik képesek fogadni, akikkel az adó-vevőink passzolnak. Fantasztikus embereket ismertem meg az utóbbi időben. Ami azért drámai, mert már eddig is ismertem olyan embereket, akiket annyira megszerettem, hogy azt éreztem: ilyen már nem lesz több. Ezzel bezártam magam egy börtönbe. És most, hogy rám tört a hiányérzet, és a lelkem tett egy aprócska, láthatatlan lépést, azért csak beláthattam, hogy az értelmem ismét beszűkülten látott dolgokat. Önmagában is fantasztikus megtapasztalás mostanában a fejlődő képességem, hogy meglátom az emberek jellemét, lelkét. Komolyan, ezzel szórakoztatom magam, és mindig beletrafálok :D De ez egy tudás, ami részben "alkati" részben fejleszthető. Viszont amikor bejön az a valaki az ajtón, aki hozzád tartozik, akkor őt nem kívülállóként látod, hanem belép a lelkedbe. Veled rezeg, mint egy részed, ami eddig csak kóborolt valahol, mert külön feladatok lettek számára rendelve, de most kicsit visszatér, és a legtermészetesebb módon rezeg tovább veled együtt. És ez az a szintű szeretet ami most életben tart...ana... ha vissza mernék térni a lelki élethez. Ha be mernék vállalni egy utazást a lelkem középpontja felé. De nincs is már más út. A burkolat amiben ma is éltem, annyira hamis, hogy az elmúlt  pár óra már semmilyen módon nem hat rám. Viszont a keddi 10 perc eszembe juttatott ezer és ezer elmúlt életet és összefonódást, amit bár nem láttam de éreztem minden cseppjét, és elszabadította bennem a szeretet iránti vágyat. Két lélek, két sors, vagy összetartozik vagy nem. És bármennyire fárasztó is ránézésre azt mondani szinte mindenre és mindenkire, hogy „nem”, egyszerűen látom ezt, és nem fogom becsukni a szemem. Bár rettegek. A páncélajtó kinyitása után, be kell törni a téglafalat, majd bejutsz a tükörlabirintusba és így tovább ha a lelkemet keresed, de remélem lesz kitartó próbálkozó. Minden kapu jelszóval működik, vagy érintéssel, de csakis egyfélével. Várlak. :) 

Az "első" év

A 9-es évem, a lezárás éve, arra volt jó, hogy minden probléma az arcomba vigyorogjon amit még nem oldottam meg. Az idei 1-es évem arra jó, hogy rájöjjek, minden eddigi dolog az életemben csak tapasztalatot adott, de valami egészen másfelé kell elindulnom. Amit most csinálok, arra teljesen alkalmatlan vagyok, de a tapasztalat egy olyan érték, ami mindig egy lépéssel közelebb visz önmagunkhoz.  Ez egy olyan előkészítő szakasz volt, amit végig kellett csinálni. És még kell is egy kis ideig. Olyan, mintha egy fonatot készítettem volna. Teljesen végig kellett fonnom, ahhoz, hogy lássam, ez még nem egészen én vagyok. Nem ez az én legjobb munkám. És most épp nézem. Nézem és egyre kevésbé sajnálom, hogy szét kell bontsam. Azért nem sajnálom, mert már tudom, hogy a másik mennyivel jobban fog sikerülni. Vagy nem sikerül majd az sem olyan jól, de mégis több lesz benne a valódi önmagamból. Az önelfogadáshoz vezető út tele van álarcokkal, amiket végig próbálunk. Nem azért játszottam meg magam eddig, mert bárkinek is meg akartam felelni magamon kívül, hanem azért mert nem tudtam magamra azt mondani: te úgy vagy jól, ahogy vagy. De ma ki tudom ezt mondani. Ki tudom azt mondani, hogy bármennyi  munkám is van abban, hogy egy gyakorlatias emberré váljak, nem vagyok az. Én egy elméleti ember vagyok. Bármennyi munkám is van az emberi kapcsolatok kiépítésében, én egy  befelé forduló ember vagyok, és sosem leszek más, akkor sem ha megtanulok mást eljátszani. A képességem megvan rá, hogy lássam az embert egészben. Jóval, rosszal együtt, szinte azonnal, teljesen. Egyre inkább kiismerem magam a szituációk és jellemek játékaiban. De meg is undorodtam ettől. Nem érzek késztetést sokszor lejátszani egy újabb fölösleges beszélgetést. Én tudom mi a célom szinte születésem óta, mióta vannak gondolataim, azóta átleng egyféle küldetéstudat. De ahogy a társadalom beszűkített, egyre kevésbé éreztem azt, amit ma már biztosan tudok. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam eddig olyan nagyszabású tervekhez, mint kiállni mások elé és előadni, tanítani, vagy ugyanezt megtenni írásban, pedig ez lennék én. Én el fogom mondani, amit hallanod kell, de nincs szükségem a válaszodra. Én elültetem benned a magot, amivel te kezdhetsz bármit, azzal már nem tudok foglalkozni, erre már nem vagyok alkalmas. Abban is biztos vagyok, hogy el fog jutni a tudásom egy egyedi szintre, mert fordított esetben sem függtem soha más gondolataitól. Ezeket a gondolatokat pedig komolyabb tartalmi és terjedelmi formában írásosan szeretném dokumentálni. Ezeknek az írásoknak semmi célja nincs. Az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy én nem akarok sok pénzt. Az élet nem erről szól, és nem is akarom megtapasztalni, milyen amikor mégis. Én csak látni akarom a könyveimet. A szavaimat akarom megszülni. És látni papíron. Akkor is ha már senkit nem érdekel a papír. Én szeretném érezni a papír illatát, érezni a könyv fizikai súlyát, hallani a lapok susogását. Tudni akarom, hogy van, amit hátrahagyok. Nem kell, hogy elolvasd. Én Isten elé teszem le, és magam elé. Írni fogok a családomról. Ami nehéz lesz. Lelkileg. És adni neki egy olyan formaiságot, amit érdemel. Nem fogok senki sem átnevezni benne. A név egy kód. Ez a kód mindenkinek a sajátja, amit én sosem fogok elvenni senkitől. Fogok írni irodalomról, pszichológiáról,testi, lelki, szellemi egészségről, spirituális és materiális szempontok szerint is. Mindegyik könyvben, ha több is lesz, egyszerre lesz benne minden nem külön külön. Nem akarok már többé megváltozni, hanem kiteljesedni abban a valakiben aki most vagyok. Ez az inkarnációm szól valamiről, és ezt nem fogom elnyomni, vigyen ez engem bármerre is. 

Férfi és női szerepek

Sok a tisztázatlan érzés és fogalom ebben a témában. Én azt gondolom az első probléma mindig az, hogy egy ideálképpel vetjük magunkat és másokat össze. Pedig számtalan megnyilvánulása létezik ugyanazon dolgoknak. A személyiség egyedi, és már önmagában is rendkívül összetett. Nem gondolom, hogy van egy adott női, férfi, vagy akár apa, anya minta, vagy bármilyen minta ami jó, és ahhoz kéne tartani magunkat. Ez csak személyiségzavarokhoz vezet. A másik, hogy külső megnyilvánulásokhoz kötjük a női és férfi szerepeket. Nem attól nő, egy nő ha szép a sminkje, a ruhája, a haja és nem attól férfi a férfi ha kigyúrja magát egy konditeremben. Mindent el lehet adni. Ha engem kérdeztek, legutóbb akkor láttam egy férfit, amikor kérés nélkül segített egy idegen nőnek leemelni a babakocsiját a villamosról. Persze ez is lehet egy jól megtanult minta, de az a szituáció például nem volt erőltetett. Azzal sem értek egyet, hogy aki nő- az egyedül és önmagának legyen nő- és fordított esetben férfi. Nő és férfi valahogy együtt alkot egy egységet. Ha egy nő egyedül van, férfias feladatokat is el kell látnia. Ki kell egészülnie egy férfivá, hogy meg legyen az egység. Aki egyedülálló automatikusan a kiegyenlítődésre törekszik. Ezzel nincs gond. Tulajdonképpen ezek úgyis csak szerepek amiket épp játszunk. Nem ilyen szempontokból van jelentősége, ez csak körítés. Mindjárt rátérek a lényegre, de először szeretném kiemelni, hogy nem hiszem, hogy egészségtelen lelkiségre utal, ha valaki csak a párja mellett érzi magát nőnek, férfinak igazán. Én ezt természetesnek tartom. Amikor kapsz egy plusz energiát valakitől, ő maga a kiegészítő, hiányzó rész: akkor máris sokkal jobban érzed magadban a másik, és erősebbik feledet. A másik amire rádöbbentem, egy igencsak anti-feminista gondolat: alapesetben ki lehetne jelenteni, hogy egy férfi szerep, sokkalta szerteágazóbb, egy férfi adottságai értelmi szinten, kreativitás szinten és önmegvalósítás szinten kiemeltebbek, mint egy női szerepben, és ennek nagyon egyszerű oka van: a nő kapta a legfontosabb feladatot: a teremtést, egy új élet megteremtését, és a felnevelése felelősségét. És ez egy komoly, és hosszadalmas feladat. Ez nem degradálás, nyilván nőként nem így gondolok erre. De ez valahol mégis csak így van, és elkeserítő látni az ellenkezőjét: mert a férfiak a túlkényeztetés miatt életképtelenek lettek. Ha néha komoly harcok árán rá lehet őket bírni a „ férfiasságra”, többnyire kiderül, hogy mindenre képesek. Ügyesek a takarításban, a pénzkeresésben, a kreatív tevékenységekben, nagy a fizikai erejük, teherbírásuk. A nők pedig felvállaltak mindent, hogy karriert építenek, háztartást vezetnek és gyerekeket nevelnek, de ahány felé osztod magad, annyival kevesebb energiád marad tulajdonképpen így mindenre, és ezek után persze azt látjuk, hogy hiába van sok fodrász nő, táncosnő, írónő, mégis a férfiak az ügyesebbek, népszerűbbek. És ennek nem a diszkrimináció az oka: hanem a férfi született elsődlegesen önmegvalósításra, a nő pedig a teremtésre, gondozásra. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet egy nő ugyanolyan tehetséges, és hogy egész életében a gyerekek mellett a helye. Mindenkinek ki kell magát próbálnia a másik szerepében, egészséges párkapcsolat is csak így létezhet, mert csak így tudjuk megérteni a másikat. Ez így még mindig félreérthető. Mert azt, hogy a férfi a családfő, mégsem mondhatjuk ki egyértelműen: a nő összefog, a nő tereli, vezeti a gyerekeket, a férfit. A nő lélekbe lát, a nő erős, határozottan kezében tartja a szituációkat. A nő a háttérben ugyanazt csinálja, majdnem, mint a férfi, de ő maga a kehely, ami magában tartja a család kis univerzumát, így nem mindig látod: mégis mindig ott van. Valószínű ezért is női energia a vezető típus a kronobiológiában. Nem arra gondoltam tehát, hogy a nőnek a konyhában a helye. Igazából itt árnyalatokról van szó. Az sem jó, ha a nő, annyira nő, hogy ő otthon már nem a család összetartó vezető, irányító személy, hanem a sárkány, akinek az erejétől a férfi, már nem is mer férfi lenni. Valószínűleg ugyanígy vannak fordított esetek, de én nőként, jobban értem még ezt női szerepek szemszögéből. 
Összesítve arról van szó , hogy eljön az idő amikor fel kell vállalnunk ezeket a sajátos szerep árnyalatokat, és megélni őket a legmagasabb , legpozitívabb értelmében. 

Shakespeare után szabadon- párkapcsolat és önismeret

„Úgy kell lelkednek az önkritika, mint testnek a kenyér...”

Most mindenki tegye a szívére a kezét aki egyedülálló: és kérdezze meg magától őszintén: miért?

Segítő kérdések lehetnek: Akarod-e igazán a párkapcsolatot? Félsz-e tőle? Hiszel-e egy boldog kapcsolatban? Egy hozzád illő partnerben? Ítélkezel-e az ellenkező nem fölött? Sérült-e a női/férfi oldalad a rossz minták miatt? Van-e olyan tulajdonságod, vagy akár több is, ami sok(k) lehet a másik fél számára hosszú távon? Drasztikusabb módszer, de ha az ember nem látja önmagát jól, ha megkérdezné a barátokat, családot, mi lehet az ok, minden bizonnyal ők tudnák. Csak legtöbb esetben nem mernék elmondani. Sok emberről készítenék egy videót... Akár összevágnék több mozzanatot. Vagy ugyanazt eljátszanám velük, amit ők csinálnak a másikkal. Most nem csak mást kritizálok. Ha látnám magam egy dühroham közepette, vagy egy cinikus, megsemmisítő megjegyzéssel illetnének hozzám hasonlóan, és meglátnám magam a kinyújtott tükörben, én is sajnálnám a másikat magam miatt. És tudom, hogy nem hiszek egy boldog kapcsolatban. Még akkor sem amikor hiányzik. De azt is tudom, hogy sok dologban hibázok, és látom, hogy ti is hibáztok. (Na ez a másik: ki bírna egy ilyen kritikust? J ) Minden tulajdonságotok addig jó amíg kontrollálva van. A mértéktelenség mindenben hiba. Mindenben a hiba. Ha valamiből Isten sokat adott, az lehet sok boldogtalanság forrása is. De ennek a felismerése önmagunkban, és nem a hibák keresése a másikban maga a boldogság felé vezető út, nem pedig a hazug remények.

„ Ó Rómeó, Rómeó, miért vagy te Rómeó, miért nem vagy inkább Géza vagy László?”

Nem tudom megmondani várhatunk-e valakire. Arra a valakire. Nem tudom  meg lehet-e magyarázni tudományosan, hogy mindenkinek megvan a másik fele. Tulajdonképpen szomorú lehet az igazság, de nem hinném, hogy mindenkinek kötelező megélése az „örök szerelem”, hiszen ezernyi más út van, hogy megéljük a szeretetet, gyakran akár a szeretetlenségen keresztül is. Megint csak azt tudom mondani, hogy a tapasztalásért születtünk, nem a boldogságért. A boldogság a bónusz ha jól csinálod. A mély megtapasztalások, megértések végterméke, és nem pusztán a vágyak beteljesülésén alapszik. És ha sok ember számára van is egy konkrét másik személy, nem hinném, hogy ezt csak úgy „ingyen adják”. Mindenki azt kap, amit ad. Azt lát, amit látni szeretne. És az ember nem csak azt manifesztálja, amit szeretne, hanem azt is amitől fél. Egy ember akinek a szívében harmónia van, mindenkivel megértésben, szeretetben él, akiben pedig nincs, az senkivel. Ettől függetlenül vannak harmonikus és diszharmonikus párosítások, lehetnek megélések egy adott lélekpárral ha úgy döntünk, erre vágyunk. 

A szélhajós

Szél szabdalta törött hajót

emésztik már tengerek,

Megöltek már szépet és jót

hozzád hazug emberek.

De kit okolnál, te ki voltál

dacos, büszke „széltoló”?

Te nevettél, ha belül sírtál,

te „senki hozzád nem való”!

De kit a mély már letaszított,

s onnan egyszer visszajött,

az lelkében tüzet szított

s szélhajózik víz fölött.

Időtlen igazságok

Ne félj, hogy eleje volt és vége lesz. Egyszer átlényegül a valóságod. Egyszer eljátszod az utolsó esélyt, egyszer elvágod az utolsó szálat. Egyszer lezuhansz. Megismered a legmélyebb mélységeket. És ott, csakis ott értheted meg az igazi törvényeket. Kiszállhatsz a polaritásból időnként. Majd ismét meg kell becsülnöd a tested, amit lelked tartóoszlopaként, és Földed, melyet fejlődésed templomaként kaptál. Igen, mert te is tartod a Földet, és nem csak a Föld téged. A bolygód tőled szép vagy rút. Te vagy maga az Isten aki teremti újra és újra a valóságot. Ki mondta, hogy nem képzelhetsz boldogságot magadnak? Te csak félsz. Csakis félsz, ha valamire nem vagy képes, megint csak egy kerítést építettél híd helyett. Te és ti újra és újra megszülettek, te és ti egy hajfonat vagytok, mosolyokért és könnyekért kezditek újra, megértések és megérzések útján kerestek s találtok meg engem, mint a legvégső igazságot. S én nem létező két kezemben tartom a magotokat, a ti legbelső valóságotokat. Azt nem adom a kezetekbe játszani, hanem az állandóság világában tartom. Tenyerem nyitva, bármikor a rendelkezésetekre bocsátom, de ezt a részeteket sosem ereszti el teljesen a legfelsőbb tudat. A hajfonat egy fejhez kapcsolódik. Ezernyi szál és gubanc egy helyre csatlakozik, egy tőből fakad. S nincsen olyan végső valóság, ami ne hordozna új gyermeket testében, ami ne szülne új világot pont a régi hamvainak segítségével. Mert nincs anyagi, sem anyagtalan mely kárba vészne. Úgy válj eggyé a földdel bármikor, bárhogyan, azzal a nyugalommal, hogy nincs mi elválaszthatná az anyát és gyermekét. Mindenhol és mindenben otthonára lel, aki érti ezt az egységet. Mindenki aki hív, megjelenést tapasztal, aki kérdez, válaszokat tapasztal, aki hisz, változásokat tapasztal. Mindenki aki emeli az egyik lábát, válaszul megemeli a láthatatlan kéz a másikat. Ki mondta, hogy a tűz éget s nem melegít és alakít? A valóság ami nincs, épp ezért azt az arcát mutatja amelyiket te látni szeretnéd. Ki legyek ma? Melyik valóságod legyek? A boldog vagy a boldogtalan? Szeretetlen, ki szeretetre vágyik, és nem veszi észre, hogy mindenütt az van. Szegény, ki gazdagságra vágyik, és nem veszi észre, hogy mindenhol az van. Gyenge, ki erőre vágyik, és nem veszi észre, hogy határtalan ereje van. Alakítsd a tudatod- alakul a valóságod. Halj meg, és szüless meg minden nap. Ne félj, hogy eleje volt és vége lesz...hogy eleje legyen.

Szerelmeskedés...

Szótlan pillanat.

Hang csak testem suhogása

a tested alatt.

Bőr a bőrrel,

így mossuk el

a lélekhatárokat.

Elesni és elengedni

 Minden nap egy-egy spirituális tanítás.
Tegnap fizikálisan is estem egy nagyot és ez is sokat tanított nekem.
Egyrészt, hogy elesni ( elvont és nem elvont értelemben egyaránt) természetes, hozzátartozik az élethez, és közben már nem olyan rossz mint amennyire előtte félünk tőle. Jó volt elesni, mert már nem félek tőle. És amiatt is jó volt, mert annyira a mostban vagy közben, hogy utána úgy érzed magad mint egy hős, mert a helyzet ura voltál, azáltal, hogy teljességében élted meg a pillanatot. És ez még akkor is jó, ha egyébként rossz :) Szeretnék megtanulni a mostban lenni mindig, mert az a teljesség maga. És örömmel kijelenthetem, hogy 23 évesen végre megtanultam esni :D Nem úgy, mint a balta, pedig biciklivel lejtőn lefelé erre is meglett volna az esély, hanem a körülményekhez képest a legjobban. Remélem ez arra utal, hogy rugalmasabb vagyok, mint amikor legutóbb a bokám kiment. Vagy az őrangyalaim tudják, hogy nincsen betegbiztosításom :D

Erről az időszakomról, amit most megélek, csak annyit tudok mondani, hogy „íztelen és szagtalan”, ami nyilván az én mulasztásaim következményei. Emiatt nincs étvágyam, életvágyam, betegeskedek, lesérülök, rosszak az álmaim és a valóságom is. Ez a negatív része. A pozitív része, hogy közeleg a változás, de még nincs itt, és nem tudom siettetni. Lehet, hogy tudnám, de nem lennék benne hiteles, várom, hogy kiforrják magukat a dolgok. És nem lustaságból várok, hanem mert mindennek meg van az ideje, és ezt üzenetként kaptam. Viszont tudom, hogy mit és mikor szeretnék csinálni, és ezek most nem flegmatikus „ejj, ráérünk erre még” dolgok , hanem olyan késztések, amiket persze már rég meg kellett volna lépnem, de most az igényem is meg lett rá. Ennek központi feladata most a szervezettség megoldása az életemben. Minden „apróság” szervezetlen jelenleg a mindennapjaimban, az étkezésem, az időbeosztásom, a pénzem kezelése, a lakásom és a többi...Ahhoz, hogy az életem ezen része szolgáljon engem, és ne én váljak kiszolgáltatottá, komoly változtatásokra lesz szükség. Már el is kezdtem. :) A komolyabb változások most már maguktól fognak történni, mert elindítottam egy szálat a szeptemberi iskolakezdéssel, és ahogy elkezdem, úgy szinte következmény lesz, amire vágyom is: hogy egy kicsit elkezdjem regenerálni magam testileg lelkileg, és ahhoz az szükségeltetik, hogy sokat legyek egyedül. Még ha szeretném sem lenne időm másra, és az értékes szabadidőmet pedig semmi másra nem szeretném áldozni, csak arra, hogy mozogjak, olvassak, tanuljak, tanítsak, feloldjam a blokkjaim. Ha igazán őszinte vagyok magamhoz, belátom, hogy jó ideje sem adni, sem kapni nem voltam képes úgy, ahogy különben szeretnék, mert nem volt meg a „pihenőidő”, az idő amikor én beszélgettem a lelkemmel hosszasan, mert bár minden nap szoktam, de most hónapokra van szükségem, nem röpke alkalmakra.

A blogírással kapcsolatban is vannak tervek. Címváltoztatás, azaz egy új blog, körülbelül régi tartalommal, de új címmel. Amikor kitaláltam a könnycseppek címet, még jóval azelőtt, hogy elkezdtem volna a blogot, még csak verseket írtam. Verseket, amik a lelki válságokkor születtek, és segítettek megtisztulni. Tisztulni a könnyek által. Mert ezek nem negatív, hanem blokkoldó könnyek, de akkor is könnyek, és már rég nem ezen van a hangsúly az életemben. Az a szakasza az életemnek rég lejárt, már az írásoknak is más, valami több a célja. A blog új címe Hermésszel, azaz Merkúrral fog kapcsolatban állni, és örülök, hogy így végig futottak ezek a szálak, mert a blog cím változtatás sem új ötlet, csak a címre vártam :) és íme, a Symbolon Merkúr értelmezése:

Az isteni bárka, intellektus, kapcsolat, figyelő, könnyedség

A kártya uralkodó színe a sárga, a levegő archetípusának és a közvetítésnek a színe. A kép Hermészt, az istenek küldöttét ábrázolja. Sisakján és a lábain látható szárnyak segítségével könnyedén lebeg a talaj fölött. Azért hagyta el a várost, hogy a világ számára közvetítsen egy üzenetet. Az őt körülvevő pillangók is ugyanúgy a repülés, a játék, és a könnyedség szimbólumai, mint a gyermekláncfű, amely, ha elfújjuk, magvait átadja a szélnek, hogy az a lehető legmesszebbre elvigye.  És az okok, hogy ezt választom: Születési bolygóm a Merkúr, az ascendensem, az Ikrek uralkodó bolygója. Célom a közvetítés az Isteni felől az emberek felé. A Könnycseppek című blogom képe a gyermekláncfű, így összekapcsolódik régi és új. Vacilláltam még, hogy ehelyett Noé legyen-e a blog címében, és benne is lett: az isteni bárka.  Egy szó, mint száz: nemsokára az egyes évembe lépek, és addig kötelezően meg kell tisztulnom testileg lelkileg, mert elindulni csakis tiszta lappal lehet. Találkozunk még! :)

Égi Üzenetek

19.-től máig, egy 25.-i és egy 31.-i csúcsponttal befejezőleg komoly üzeneteket kaptam.

Annyira komoly üzeneteket, hogy nem is tudom, hogyan oszthatnám meg.

Én sem hiszem, hogy teljesen felfogtam. De teljesen átjött az biztos.

Annyira, hogy még arra is gondoltam, hogy elszámolták a világvégét, és most közeleg csak gőzerővel...

Külön köszönet Kiss Balázs Kunónak, aki nagy felkiáltójeleket állított elém, azzal, hogy leírta, hogy amit megéltem valóban üzenet volt.

A csodálatos maják tudását megosztva velem, bizonyíthatóan és értelemszerűen sorakoznak előttem a történések miértjei.

25.-én, amit a Maják ” időn kívüli nap”-nak hívtak, megtapasztalhattuk a magasabb dimenziók , az időn kívüliség tudását. 1987-2013 között az 52 éves periódus felezőpontján már „ több a fény mint a sötétség” – írja Balázs a Maja idő értelmezését.

Aznap ezeket az üzeneteket kaptam, és írtam is le rögtön:

„Az emlékek képkockánként peregnek előttem, mintha balesetet szenvedtem  volna vagy haldokolnék.

Az üzenet, a valódi egyetlen üzenet olyan egyszerű, hogy nem értettem. És nem is tudom, hogy írjam le,hogy ne gondoljátok azt: életunt, depressziós hangulat lett úrrá rajtam.

Merthogy nem haldoklok, hanem ébredezek. Vagyis kezd elhalni minden ami nem igaz.

És hát roppant mód érdekes: de semmi sem igaz.

Ez a lét itt, nem rejt sok valóságot, valódiságot rólam, rólad (...)„

Aztán teltek múltak a napok. És jöttek az üzenetek, először a magyarságról. Eltitkolt történelemről, újító emberekről, akik az elmúlt években bukkantak föl. Gondoltam ideje elkezdeni végre foglalkozni a témával, mert már annyiszor jött, és most el is kezdett igazán érdekelni. Mintha már látnám az út körvonalát, valódiságát, amit eddig még nem. Eddig még csak azt tudtam, valami lesz, de most már bennem van a „bizsergés”, hogy közel az igazi útja ennek.

Aztán jött egy újabb információ. A majákkal kapcsolatos felfedezésről. Itt már először bekapcsolt az egóm, és kizártam ezt. Aztán egy nappal később teljesen más helyről jött ugyanaz az információ. És vele a következő egyetemes üzenet, amit pedig most fogok leírni, mert ez ma történt.

Erről a napról Balázs így ír:

A Hold a Plejádok csillaghalmazában, a Nap a Jászol csillaghalmazában. Isten-ember tudatosság. Mindkét csillagcsoport üzenete az emberiség fejlődésében egy-egy jelentős mérföldkő. A Plejádokról érkező „nővéreink” csodás ajándékot adtak nekünk, amely által a valójában szabad akarat bolygójává tudott válni a Földünk, ahol a teremtés csodáit tapasztalhatja meg az a Tudat, amely képes túllépni a társadalmi berendezkedésen. A Jászol csillaghalmaz a Krisztusi energiák, a Krisztus-háló eljövetelét szimbolizálja, amikor is az ember megkapta az adományt, hogy saját magában hívhatja elő Isten országát.”

E két mérföldkő, a 25.-e, és a 31.-e után már tényleg csak a mi dolgunk mit kezdünk ezekkel a mindent fölülmúló energiákkal...

A mai üzenetem a következő volt:

Sok információ jött a napokban elképesztő felfedezésekkel kapcsolatban, amik súrolják a józanész határait. Nem fogok semmit leírni, csak a megtapasztalás lényegét.

A következőre jöttem rá:

Amit értelemmel felfoghatsz, az értelem képessége a következőket takarja: Az elme mindig csak másol. A hétköznapi tudás, értelem, agyi funkciók, csak arra képesek, hogy különböző szinteken, de valami olyasvalamit hozzanak létre, értsenek vagy értessenek meg, amit már valahol láttak, hallottak.

Legyen ez tudatos emlék, tudat alatti emlék, vagy egy olyan tudás amit az őseinktől „öröklünk” meg, így vagy úgy. Ha megalkotunk egy színt, egy formát, az hasonlít a természetben valamire. Ha leírunk valamit, az a történet másol egy igaz történetet. A tudatalattinkban megbúvó képzeletek és álmok is jönnek egy valóságos emlékképből, csak ezek nem mindig tudatosodnak. Minden tudásunk emlék. Másolat. „Hamisítvány” ha kicsit gonoszkodni akarnék... :)

Ez sok mindent jelent számunkra, de előre vetítve egy valamit: a világ sokkal de sokkal tágabb, végtelenebb annál, mint amennyit látunk, hallunk, érzékelünk.

A történelem sok mondát közöl. Vallásokat, csodákat, természetfeletti erőket, és lényeket. Olyan dolgokat amiket ma összefoglaló néven ma úgy hívunk: mese...

Korszakokat említhetnék, kultúrákat, vallásokat, civilizációkat amire ma azt mondjuk kezdetleges és  a tudomány meg nem értéséből fakad. És ez a mai kor óriási nagy tévedése.

Az Egyiptomi halál kultusz különleges és egyedi , amihez hasonló azóta sem létezett, és már évek óta kezdem érezni, és a megvilágosodás útja felé haladó emberek, mesterek körülöttem is kezdik újra tanítani,a mit ők akkor már nagyon jól tudtak és értettek.

A Védák már akkor úgy gyógyítottak, ahogyan ma még a nyugati orvostudomány nem tud.

Az ősi kínai orvoslás tanítói csak rád néznek, és tudják a teljes fizikai és lelki állapotod.

Sorolhatnám végtelenségig Atlantisszal, a majákkal, a táltosokkal.

Beszélhetnénk Dzsinnekről, szirénekről, boszorkányokról, szellemekről, mennyországról és pokolról, Istenekről, földönkívüliekről. Mert mind mind sokkal igazabbak, mint gondolnánk.

A világot kétféleképpen írhatod le: értelemmel, ami mindig csak másol: így nem hazudik. Mivel másolat, lehet gyenge, és cicomázott: de köze van az eredetihez, hiszen önállóan alkotni nem tud.

A másik mód, hogy eldobod az értelmet, és átadod magad annak az érzésnek, hogy része vagy az egésznek, áthidalsz múltat, jelent, jövőt, benned van a minden, te vagy a minden „része és egésze”.

Ez a tudás pedig nem téved.

Ebben a tudásban hiányosságok sincsenek. Ha megismered az univerzális alaptörvényeket,

minden elkezd egymásra épülni benned, amit hallassz, tapasztalsz.

Felépült a váram.

 Látom.

Látom a felépült világot ami sokkal valódibb, mint az „itteni”.

...Ami fent úgy lent, ami kint, úgy bent...

Nem csak mi vagyunk... 

Virraszto

Szerelem. Ha tudnam mit jelent, amikor ott van az a valaki. De nem tudom. A lelkem erzi öt, de a kezem nem erintheti, igy hianyzik. Csak azt tudom, hogy mit szeretnek, azt meg nem, hogy kivel. Aki mindezt az erzest megszemelyesiti, az mindig valtozik es nem lelt meg otthonra senkiben. Vissza szeretnem szerezni a szent szerelmet, vagyom arra a valamire ami a szivemben van, es az univerzum mindent összefogo energiajabol hoztam. En is csak arra vagyok amire minden nö, es ugyanattol felek amitöl minden ember. Szeretnek valakinek en lenni A nö, es szeretnek valakinek en lenni majd Az anya. Es szeretnem ha vagyakkal eltelve szeretnek, szivböl, es testböl is, mert mindkettö jelenti az embert. Igy teljes. Szeretnem ha a  szerelmeskedes arrol szolna, amiröl valojaban szol: arrol, hogy ket ember a fizikai sikon a legmagasabb szinten beteljesiti a szerelmet. Es nem szeretnek mar senkit, aki csak kiöli belölem ezt az erzest. Szeretnek ujra gyermeki lenni: öszinte es bizakodo.
Emlekszem egy napra az eletemböl. Arra a napra amikor rajzszakkörön beszelgettem egy lannyal. Okos volt, kedves. Tökeletes :) Es abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ö lesz az en legjobb baratnöm. Bele nem eltem magam, mert megvoltak mar a baratai. Ugyanakkor, aki ismer az tudja, hogy nem sürün szoktam ilyeneket gondolni :D Alapvetöen magamnak valo vagyok, aki nem keresi a baratokat. De akkor valami felismeresem volt, hogy ö a lelkem egy resze. Es nem terveztem hogyan, nem tudtam, hogy mikor, vagy hogy egyaltalan eljön-e a nap, hogy ö is igy erzi majd: csak egyszerüen szerettem volna a mindennapjai reszese lenni. Ezzel a gyermeki bizakodassal, ezzel a " igyis jo, de ugyis" szeretettel, nyitott szivvel telve kene varnom a szerelemre is. Mert mar hosszu evek ota csak gyüjtöm, gyüjtöm azt a mely szeretetet, amit majd neki szeretnek adni. Es nem varok erte semmit. Pont hogy viszonozni szeretnek. Mert mar most is összetartozunk es ö eletben tart engem. Sok blokk, rossz minta, emlek elvakit es összezavar. Tiszta tudat allapotban pedig az Isteni szeretetben fürdök, ami mindennel hatalmasabb. De tudom es erzem, hogy azert születtem a földre, hogy megerinthessem a szeretetet, hogy megelhessem minden zegzugat. Meg fogom nyitni a szivem, es varni fogok. Varni vagy a holnapra, vagy a tiz ev mulvara, mar nem erdekel mikor es milyen aron, de szeretni akarok es szeretve lenni, es nem akarhogyan, hanem a legöszintebben, es a legodaadobban. Ez matol nem gondolat, es nem iras, hanem ima.

Karma

Mindig másként öleltél át, de sosem másképp.

Ízed van és illatod. Ha meglátlak, tudom, hogy szeretlek.

Ha ettől megijedek, le akarlak majd győzni. 

De sosem tudlak. Sosem tudlak, és mindig megpróbálom.

Néha feldúlod a lelkem, nem tudlak beilleszteni abba a kockába,

amibe a többieket szoktam. 

Megpróbállak ellökni magamtól.

De ez lehetetlen. A lelkem része vagy. Együtt alkotunk egy egészet,

együtt haladunk az úton, legtöbb feladatunk közös.  

Vannak elvetett szeretetmagjaink is egymásban, és van sok tüske.

Most peregnek az arcok a szemem előtt, és egyenként pár békés könnycseppel

oltáromra helyezem a képüket, megköszönök mindent, és bocsánatot kérek mindenért.

Búcsúzom. Nem hagyok itt semmit és senkit, csak valamit magamból amit le akarok tenni.

És ez maga a karma ami összeköt, de néha megköt. 

(Ajánlom ezt az írást, az összes családtagomnak, barátaimnak, régi szerelmeimnek)