Vallomások

Annál kínzóbb, mint amikor még írni sem tudok, nincsen. Az ürességnél még a fájdalom is jobb. Megpróbáltam lefelé menni, mert felfelé nem tudtam, de ma jöttem rá: ez nem én vagyok. Nem okoz mámorító örömöt pusztítani a testem és a tudatom. Ez annyira logikusnak tűnik, de ez nem volt mindig így. Ez egyrészt fejlődés,másrészt nem tudom hova tovább. Most így utólag jólesett minden megtapasztalás az utóbbi napokban. Csak ledöbbentem a rengeteg önbecsapáson. Végül is tudom-e ki vagyok? Sokszor csak egy blokk működik bennem, egy beidegződés. Az lennék én? Csak remélem, csak sejtem hogy nem. A kentaur, az altest uralta fékezhetetlen ösztönlény már éppúgy hat rám mint az esti csokizabálás: sehogy. Csak azért próbálkoztam mindeddig velük, mert vártam valamit. Bármit. Vártam, ugyanúgy mint amikor jógára jártam és ettem a zöldségeket. Akkor is vártam, és semmi. A materiális világnézetem összeomlásra ítéltetett. Egy rezgés megmenthet, de egy jó vagy rossz cselekedet nem. „ Cselekedj, anélkül, hogy cselekednél” mondta tegnap a symbolon, de ma értettem meg. „Alakítsd át a tudatod, és minden más átalakul általa”- jött az üzenet a „semmiből” szintén a napokban.  A kritikus énem, és a kiélezett  értelmem pontosan tudja, hogy sosem gyógyulhatok meg. Cheiron sebének szűnni nem akaró fájdalma Isten akaratából származik, és magasabb célt hivatott ezáltal teljesíteni. „Tanulságnak jöttünk, nem boldognak”, hogy saját tollamból idézzek. A legharcosabb jellemek születtek a legharcosabb életre és így tovább, ez csak egyetlen példa. Mert mindenki jó helyen van. Bármennyire is a szívem szakad meg, hogy a legmagasabb rezgésű emberek kapják a legkevesebb segítséget és szeretetet, ez pontosan azért történik így, mert elég erősek, hogy elbírják a terheket, és a kihívások elindítják őket a keresés útján. Különböző lelkek, különböző leszületési fázisai pörögnek még a gondolataimban, de ezt majd máskor fejtem ki remélhetőleg egy nagyobb lélegzetvételű írásban. Körülbelül ez a magja a sorsoknak. Röviden. Tömören. Visszatérve a jelen helyzetre. Az önbecsapásokra. A sebekre. A falakra. Sok dolog annyira nyomaszt, hogy még magammal sem merem megbeszélni ezeket, nemhogy mással. Nagyon komoly blokkokról van itt szó. Az egyik a szeretet adás és kapás képessége. Ami maga a megoldás is lehet. Mert bármennyire is nem szeretnék ennek a démonnak a szemébe nézni, a legnagyobb problémám most a szeretetéhség, és ennek a ki-nem-fejezése. Eddig csak simán nem foglalkoztam vele. Évekig. Végig néztem ahogy elszáradok. Olyan szinten remete lettem, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam más emberek társaságában. Nagyon élvezem egyszerre, és szeretnék oda tartozni, beilleszkedni, de csak hallgatok, hallgatok, érzem a kívülállósságot, amit én hoztam létre nagy gonddal, és közben várom, hogy figyeljenek rám. És közben azt érzem, hogy egy kóbor kutya vagyok, aki sosem szocializálódott még, és most már annyira „korcs”, hogy „kinézik”. És ez valahol így is van, még ha túl is dramatizálom. ez nyilván részint sorsszerű. Bizonyos megtapasztalások megkívánják a magányt. Másrészt ideje volna elindulnom mások felé. Mások felé a szeretetért, amire vágyom, és a szeretetért, ami itt feszít belül, ami arra a célra keletkezett, hogy átadjam. Mert van bennem önzetlen szeretet, csak várom a lelkeket akik ezt kérik, akik képesek fogadni, akikkel az adó-vevőink passzolnak. Fantasztikus embereket ismertem meg az utóbbi időben. Ami azért drámai, mert már eddig is ismertem olyan embereket, akiket annyira megszerettem, hogy azt éreztem: ilyen már nem lesz több. Ezzel bezártam magam egy börtönbe. És most, hogy rám tört a hiányérzet, és a lelkem tett egy aprócska, láthatatlan lépést, azért csak beláthattam, hogy az értelmem ismét beszűkülten látott dolgokat. Önmagában is fantasztikus megtapasztalás mostanában a fejlődő képességem, hogy meglátom az emberek jellemét, lelkét. Komolyan, ezzel szórakoztatom magam, és mindig beletrafálok :D De ez egy tudás, ami részben "alkati" részben fejleszthető. Viszont amikor bejön az a valaki az ajtón, aki hozzád tartozik, akkor őt nem kívülállóként látod, hanem belép a lelkedbe. Veled rezeg, mint egy részed, ami eddig csak kóborolt valahol, mert külön feladatok lettek számára rendelve, de most kicsit visszatér, és a legtermészetesebb módon rezeg tovább veled együtt. És ez az a szintű szeretet ami most életben tart...ana... ha vissza mernék térni a lelki élethez. Ha be mernék vállalni egy utazást a lelkem középpontja felé. De nincs is már más út. A burkolat amiben ma is éltem, annyira hamis, hogy az elmúlt  pár óra már semmilyen módon nem hat rám. Viszont a keddi 10 perc eszembe juttatott ezer és ezer elmúlt életet és összefonódást, amit bár nem láttam de éreztem minden cseppjét, és elszabadította bennem a szeretet iránti vágyat. Két lélek, két sors, vagy összetartozik vagy nem. És bármennyire fárasztó is ránézésre azt mondani szinte mindenre és mindenkire, hogy „nem”, egyszerűen látom ezt, és nem fogom becsukni a szemem. Bár rettegek. A páncélajtó kinyitása után, be kell törni a téglafalat, majd bejutsz a tükörlabirintusba és így tovább ha a lelkemet keresed, de remélem lesz kitartó próbálkozó. Minden kapu jelszóval működik, vagy érintéssel, de csakis egyfélével. Várlak. :) 

Az "első" év

A 9-es évem, a lezárás éve, arra volt jó, hogy minden probléma az arcomba vigyorogjon amit még nem oldottam meg. Az idei 1-es évem arra jó, hogy rájöjjek, minden eddigi dolog az életemben csak tapasztalatot adott, de valami egészen másfelé kell elindulnom. Amit most csinálok, arra teljesen alkalmatlan vagyok, de a tapasztalat egy olyan érték, ami mindig egy lépéssel közelebb visz önmagunkhoz.  Ez egy olyan előkészítő szakasz volt, amit végig kellett csinálni. És még kell is egy kis ideig. Olyan, mintha egy fonatot készítettem volna. Teljesen végig kellett fonnom, ahhoz, hogy lássam, ez még nem egészen én vagyok. Nem ez az én legjobb munkám. És most épp nézem. Nézem és egyre kevésbé sajnálom, hogy szét kell bontsam. Azért nem sajnálom, mert már tudom, hogy a másik mennyivel jobban fog sikerülni. Vagy nem sikerül majd az sem olyan jól, de mégis több lesz benne a valódi önmagamból. Az önelfogadáshoz vezető út tele van álarcokkal, amiket végig próbálunk. Nem azért játszottam meg magam eddig, mert bárkinek is meg akartam felelni magamon kívül, hanem azért mert nem tudtam magamra azt mondani: te úgy vagy jól, ahogy vagy. De ma ki tudom ezt mondani. Ki tudom azt mondani, hogy bármennyi  munkám is van abban, hogy egy gyakorlatias emberré váljak, nem vagyok az. Én egy elméleti ember vagyok. Bármennyi munkám is van az emberi kapcsolatok kiépítésében, én egy  befelé forduló ember vagyok, és sosem leszek más, akkor sem ha megtanulok mást eljátszani. A képességem megvan rá, hogy lássam az embert egészben. Jóval, rosszal együtt, szinte azonnal, teljesen. Egyre inkább kiismerem magam a szituációk és jellemek játékaiban. De meg is undorodtam ettől. Nem érzek késztetést sokszor lejátszani egy újabb fölösleges beszélgetést. Én tudom mi a célom szinte születésem óta, mióta vannak gondolataim, azóta átleng egyféle küldetéstudat. De ahogy a társadalom beszűkített, egyre kevésbé éreztem azt, amit ma már biztosan tudok. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam eddig olyan nagyszabású tervekhez, mint kiállni mások elé és előadni, tanítani, vagy ugyanezt megtenni írásban, pedig ez lennék én. Én el fogom mondani, amit hallanod kell, de nincs szükségem a válaszodra. Én elültetem benned a magot, amivel te kezdhetsz bármit, azzal már nem tudok foglalkozni, erre már nem vagyok alkalmas. Abban is biztos vagyok, hogy el fog jutni a tudásom egy egyedi szintre, mert fordított esetben sem függtem soha más gondolataitól. Ezeket a gondolatokat pedig komolyabb tartalmi és terjedelmi formában írásosan szeretném dokumentálni. Ezeknek az írásoknak semmi célja nincs. Az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy én nem akarok sok pénzt. Az élet nem erről szól, és nem is akarom megtapasztalni, milyen amikor mégis. Én csak látni akarom a könyveimet. A szavaimat akarom megszülni. És látni papíron. Akkor is ha már senkit nem érdekel a papír. Én szeretném érezni a papír illatát, érezni a könyv fizikai súlyát, hallani a lapok susogását. Tudni akarom, hogy van, amit hátrahagyok. Nem kell, hogy elolvasd. Én Isten elé teszem le, és magam elé. Írni fogok a családomról. Ami nehéz lesz. Lelkileg. És adni neki egy olyan formaiságot, amit érdemel. Nem fogok senki sem átnevezni benne. A név egy kód. Ez a kód mindenkinek a sajátja, amit én sosem fogok elvenni senkitől. Fogok írni irodalomról, pszichológiáról,testi, lelki, szellemi egészségről, spirituális és materiális szempontok szerint is. Mindegyik könyvben, ha több is lesz, egyszerre lesz benne minden nem külön külön. Nem akarok már többé megváltozni, hanem kiteljesedni abban a valakiben aki most vagyok. Ez az inkarnációm szól valamiről, és ezt nem fogom elnyomni, vigyen ez engem bármerre is.