Visszatérő álmaim vannak.
Két, három éve kezdődött egy "álomsorozattal", aminek egyik jelentős epizódja volt az állatokkal való kommunikáció, az folytatódott most.
Évekkel ezelőtt álmodtam egy népről, aki aki tengerhez szorosan kötődő életmódot folytatott. Én is közöttük éltem.
Álmodtam először arról, hogy mindig a tenger közelében tartózkodtak. Mintha valamiért nem is tudtak volna elmozdulni onnan. És ha tudtak volna sem szerettek volna. Volt, hogy szinte már csak a hajón éltek. Még térképet is láttam a "városról" és felülnézetből is láttam, mint egy szigetet.
Megálmodtam ennek a társadalomnak is a bukását is, amikor mindent elöntött a víz, és végül egy minden képzeletet felülmúló szökőár, még az utolsó túlélőkkel is végzett. Ekkor fejeződött be az álomsorozat. Egy hajóroncson az arcomba csapódott a méteres vízsugár- és a halál után felébredtem.
Ezek között az álmok között volt, hogy a parton egy kutyával és egy másik emberrel sétáltam. És a kutya egyenrangú tag volt közöttünk.
Másik faj, mégis egy közülünk. Képesek voltunk kommunikálni egymással.
Ugyanez számtalanszor megismétlődött vízi élőlényekkel, legtöbbször tintahalakkal.
Egy spirituális érdeklődésű ismerősöm azt mondta ezek az álmok,
Atlantiszi időkből származó emlékek.
Utána olvastam, és valóban számoltak be hasonló dolgokról.
Akkoriban is egy nagyon jó érzéssel töltött el az, hogy a többi fajjal egy ilyen szoros kapocs létezhetett.
Ezek az álmok most folytatódtak és új dolgok világosodtak meg előttem.
Egy tintahal kért tőlem segítséget álmomban, mert vadászott rá egy másik állat. Figyelmeztetett, hogyan fog kinézni amikor támad. Az volt meglepő, hogy
számára egyértelmű volt, hogy segítek, és számomra is nyilvánvaló volt ugyanez. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy ez lehetne másképp. Én hálás voltam amiért megismerhetem a fajt amihez tartozik, ő hálás volt, amiért én képes vagyok neki úgy segíteni, ahogyan senki más nem tudna.
Egymás megismerése és tisztelete akkor mindent jelentett, és nem volt sem " légyszíves", sem "köszönöm" csak történtek a dolgok a maguk természetességében.
Ha erre gondolok a lelkemben a helyére kerül minden.A világnak újra értelme van.
Aztán felébredtem, elkezdtem a napot. Megettem a héten a második romlott csokimat, mert a boltban már az a ritkaság ha friss, jó minőségű árut veszek. Rajtam kívül senkit sem foglalkoztat mit eszek. Szomorú.
A mi társadalmunk hazugságra, ebből kifolyólag bizalmatlanságra és 'vissza a feladónak' folytatódó hazugságra épült. Én értem az eladót. A főnöke veszi az árut. Értem a főnököt. Drágán veszi az árut. Értem az áru eladóját. Ellehetetleníti az állam.
De én akkor sem szeretnék romlott ételt enni. És akkor is elvárom az eladótól, hogy érdekelje mit eszek. És ő is várja el, hogy mindenkit érdekeljen ő mit eszik. Törődjünk végre egymással! Egymásért legyünk, mert ez így természetes. Én sosem fogok olyat eladni, ami nekem sem kéne. Ha emiatt nem keresek majd pénzt, és éhen veszek, ám legyen.
De nem fogok építeni tovább egy olyan világot ami ellenem van.
És tudom- rajtam éppen annyira múlik, mint egy miniszterelnökön.
Ne hárítsuk át a felelősséget!
Én még szeretnék nem kérni, de kapni, és adni anélkül is, hogy kérnék.
Mert már csak a gondolat is boldoggá tesz.
