Vita

(Kivel szeretnél ma beszélgetni az agyammal, vagy a szívemmel?

Hallgasd meg mindkettőt mielőtt döntessz.

Vigyázz, mindkettő démoni csapda. Az angyali énem az aranyközépúton lehet, de nem találkoztunk még.)

Egy állati ösztönökkel leírható biológiai tétel a szerelem- mondja az agy.

A vonzalomban semmi magasztos nincs. Mindenki ugyanazt akarja: Nem. Nem szeretni. Csak csalni, kicsalni, kicsikarni. Elvenni ami jár. Átgázolva másokon ha kell, kielégíteni az ösztönt. Ha nem így van az csak elnyomás. Nincsenek illúzióim. Aki ezen kívül mást is elhisz, annak az élete boldogtalanságra van ítélve.

Az ismeretlen mindig vonzóbb, mint az ismerős. A tiltott jobban kell, mint az engedett. Ami hamar véget érhet, az annál fontosabb lehet, amíg tart. Ebben sincs sok Isteni, csak emberi telhetetlenség az egész. Macska egér játék, ami frissen tart engem, az egót - feszültségben, amit úgy szeretek.

Igen, el akarok tőled venni valamit. Az ölelésed, a csókod, az éjszakáid, a nappalaid egy részét, a szemed szerelmes sugarát.

Fejezd már be- nyögi utolsó erejét is elvesztve a szív.

Hiszen tudod,  ha én újra életre kelek, rájössz: az ilyen pillanatokért születtünk. Ha látsz egy szerelmes arcot: még ha tudod is milyen álszent is a fizikai síkon létrejött szerelem egy univerzális megvilágosodott 'szerelemhez' képest, hirtelen elfecsérelt időnek érzel majd minden pillanatot amikor a karjaid nem ölelésre, szádat pedig nem csókra használtad. Bűnt követsz el, akárhányszor szeretni volna jó, és te elzársz engem az éltető forrástól. Minden belső értéked akkor ér valamit ha megosztod. Minden ember akit az élet megírt melléd, még ha földi időben mért röpke órákra is, időtlen idők óta végig kísérnek téged a láthatatlan fonalon, életeket átszőve. Ők nem testek, nem a játékaid. Ők tükörképek. Két tükörképként tükrözitek egymás felé a középen létező valóságot. Azt kérdezed, hogy és ez nem hamis-e? De. Hamis. Ha nem mertek egyetlenegy pillanatra sem középre állni a valóságba, átélni a LELKI extázist, akkor valóban csak két hamis megvalósulatlan kép maradtok. De a valósághoz vezető utat, pont TE vágod el.

A kulcs, amely nyit minden zárat... :)

- Tehát szerinted Isten létezik, de az Ördög nem. Mégis hogyan lehetséges ez?
- Mert csak az létezik amiben hiszel, csak az lép működésbe aminek energiát adsz. Hozd energiába a jót, és lábad előtt csakis virágok nyílnak, élet és öröm fakad élet és örömszerű gondolataid nyomán...

Limbo - a pokol tornáca II.

Tegnap mire teljesen feleszméltem, két dologra jöttem rá: hogy ez biztos, hogy nem álom volt, és arra, hogy senki nem akart bántani. És ha akart volna, ez akkor sem lett volna lehetséges. A részletek gazdagsága, és ugyanazon helyszín ahol lefeküdtem és felkeltem, mindössze annyit jelent, hogy elhalványult a határvonal a 3. és a 4. dimenzió között. Bármennyire is elkeserítőnek tűnt ez tegnap, a legutóbbi ilyen megtapasztalásom is óriási karmikus felismerésekhez vezetett. Még ha ez egy rosszabb dimenzió is, akkor is több útmutatást ad a fizikai testen túli összefüggések megértéséhez. Amikor kiszaladtam az udvarra a következőtől ijedtem meg: Valaki birizgálta az arcomat, és beletett egy hajcsatot a hajamba. Mivel nem volt emberi kéz, ezért a rémület nagyobb volt annál, hogy belegondoljak: ez semmi ártó szándékot nem takar. A hajcsat a valóságban is létezett, és az enyém volt 3 éves koromban. Olyan tisztán láttam magam előtt, hogy tudom, hogy emlékeztetni akart. A gyerekorra. A családra. Valakire aki már nincsen közöttünk és nincsen jó helyen, és szeretni akart, mert úgy feküdtem le aludni, hogy nagyon vágytam a szeretetre. A szeretetére. És mert kértem egy emléket, hogy elhiggyem, hogy szeretett. Egyszer. Egy kicsit.

 A többi „ lény” aki vele jött, vagy aki bármikor eddig jött „rémálmomban” egy lélektöredék. Valami, aminek se teste, de még igazi lelke sincsen. Egy mindentől megfosztott valami, aki gondolkodási időt kapott. És valami ami valaki akar lenni. Hús és érzelem, amiből csenne magának egy legyengült ember által, de igazából még egy ilyen legyengült emberrel szemben is tehetetlen. Ez a gondolat máris legyőzi őket. Szóval nincs semmitől féljek, és még álom sincs, és még halál sincsen csak milliónyi átjáró a különböző megtapasztalásokhoz. 

Limbo, a pokol tornáca

Valamelyik nap lefolyót tisztítottam. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy belenyúljak abba a trutyiba amit évek alatt én halmoztam fel. Méghozzá pont a görcsös öntisztogatásom helyszínén: a fürdőszobában. A tisztaság kosza...És most pedig eljött az este. Pokoli fájdalom a derekamban. Intenzív torna nyújtásokkal. Izmok lazulnak, fájdalom nem múlik. Teljes tudatában vagyok, hogy ez már fejben dől el. Aztán ágyban alváshoz készülődve. Sötét. Gondolatok. Valami olyasmi érint meg felszínesen, hogy kivételesen jó lenne ha most valaki itt lenne. De csak nagyon felszínesen. Elhessegetem. Az az érzés kerülget, mint ami idegösszeomlás előtt szokott. Egy elképzelt sikítás, a pillanat szele, hogy kontrollomat elvesztve maradék erőmet is magam ellen fordítom. Ezek a gondolatok is felszínesen érintenek. De ennyi elég. Álmomban álmomból ébredek (de mintha itt fiatalabb lennék), majd álomba próbálok esni az elemésztő fáradságtól. Nincs erőm. Érzem, hogy gonosz szellemvilági erők támadnak, de nincs erőm fennmaradni, hogy védekezzek. Láthatatlan kezek érintenek. Feltápászkodok. Kimegyek az udvarra. A másik házban anyukám lakik. Kiabálnék, hogy anyu, anyu, anyu, de alig jön ki hang a torkomon. Néha hangosabb, de nem hallja. Nem fogja meghallani. A villanyt kapcsolnám az udvaron, de kialszik. Anélkül nem tudok eljutni odáig. Próbálkozom amíg bírok. A kapu előtt két férfi gúnyosan utánoz: anyu, anyu. Nem érdekel. Próbálkozom. Bejutnak a kapun és tovább próbálnak gyengíteni a gúnyolódásukkal. Már szerintem ekkor nem lehet. Itt újra összefolyik álom és valóság. gyengeséggel és fájdalmakkal a testemben ébredek. Alig van különbség. Annyi, hogy most felnőtt vagyok és nem félek olyan mélységesen. Tudom, hogy a démonok egy dimenzióval arrébb vannak de mégis ugyanitt, ugyanebben a házban is. Onnan eljöttem, most nem félek, de nem aludhatok vissza mert ilyen kimerülten újra tehetetlen leszek ellenük. Fáradságom ellenére felkelek. Most jutok el addig a pillanatig, hogy leírjam az igazi okot, de nem megy. Pedig tudom. De valamiféle szégyent érzek amiért gyenge vagyok. „ Anyu, anyu” aki nem hall engem. Eltávolodott. Annyira, hogy még apukámat is elkezdtem keresni, amit már nem tehetek meg, és hittem, hogy nagyobb a problémám a holtakkal, mint az élőkkel, de csak a nagyobb probléma elől a kisebbhez menekültem. Nem tudom mi a valódi ok. Annak a fájdalma, amikor rájövök, hogy anyu is csak ember, aki hiába szeretne, de nem véd meg mindentől, vagy annak, amikor rádszakad egyik napról a másikra, hogy a terheid már csak rád tartoznak, csak a tieid, csak te gebedsz alattuk, tiéd a felelősség, akkor is ha idő előtt ért, akkor is ha nem akartad. Egyik nap felkelsz, hogy már csak téged érdekel eszel-e aznap, elmész-e iskolába, akarsz-e élni. „Üdvözlünk tested és lelked külön univerzumában.”  Biztos mindenki rájött velem együtt, hogy az utóbbi. Ez, amit a derekam most érez. Ez az ami megbizsergetett ma a páncélom alatt amit megrepesztett a vasárnapi családállítás. A páncél, ami bár felvértez a fájdalmak ellen, de nem engedi át a szeretetet. A valódi bőr amit kaptunk intelligens: átereszti a jót, de a rosszat nem. De ez a „műbőr” nem ilyen. Ez nem ereszti be a szükséges tápanyagot a lelkemig. Kiszáradt meder vagyok. Anyu „után” még túl kicsi voltam mindenhez. A páncélnövesztéshez is. Jött a depresszió, a depresszió után pedig a hit. A két elvesztett lábam után, a harmadik megtalálása. Isten apám-anyám. A hitem arra volt elég, hogy megtaláljam az életbeli szeretetpótlékom: Danit. Mind a mai napig tudom, hogy ő a legcsodálatosabb dolog ami történt velem. Ezt nem részletezném, csak azt az álmot ami tovább űzött lelkem dzsungelébe. Amikor a kutyák marcangoltak volna szét, de ő és az anyukája tartott az ölében két oldalról. A kutyák a lelkemet szimbolizálták. Dani pedig egyszercsak áldásból elkezdett valaki lenni aki az eddig szükséges védelmével már csak hátráltat a saját erőm és védelmem megtalálásától. Aztán lassan növekedett a páncél. Hiába mondták az angyalok, hogy „ Olyan erős légy, mint a levegő” én mégis szikla lettem. Szikla ami merevségében törik, és nem levegő ami lágyságában és áthatolhatóságában áthatolhatatlan. És most itt vagyok ahol egy karnyújtásra van minden. Menny és pokol is. És ha te a mozdulatlanságot választod: máris a poklot választottad, mert az élet örök mozgásban van. „ a biztos szóra a pokol válasza csupán a vihogás” (symbolon) 

Vallomások

Annál kínzóbb, mint amikor még írni sem tudok, nincsen. Az ürességnél még a fájdalom is jobb. Megpróbáltam lefelé menni, mert felfelé nem tudtam, de ma jöttem rá: ez nem én vagyok. Nem okoz mámorító örömöt pusztítani a testem és a tudatom. Ez annyira logikusnak tűnik, de ez nem volt mindig így. Ez egyrészt fejlődés,másrészt nem tudom hova tovább. Most így utólag jólesett minden megtapasztalás az utóbbi napokban. Csak ledöbbentem a rengeteg önbecsapáson. Végül is tudom-e ki vagyok? Sokszor csak egy blokk működik bennem, egy beidegződés. Az lennék én? Csak remélem, csak sejtem hogy nem. A kentaur, az altest uralta fékezhetetlen ösztönlény már éppúgy hat rám mint az esti csokizabálás: sehogy. Csak azért próbálkoztam mindeddig velük, mert vártam valamit. Bármit. Vártam, ugyanúgy mint amikor jógára jártam és ettem a zöldségeket. Akkor is vártam, és semmi. A materiális világnézetem összeomlásra ítéltetett. Egy rezgés megmenthet, de egy jó vagy rossz cselekedet nem. „ Cselekedj, anélkül, hogy cselekednél” mondta tegnap a symbolon, de ma értettem meg. „Alakítsd át a tudatod, és minden más átalakul általa”- jött az üzenet a „semmiből” szintén a napokban.  A kritikus énem, és a kiélezett  értelmem pontosan tudja, hogy sosem gyógyulhatok meg. Cheiron sebének szűnni nem akaró fájdalma Isten akaratából származik, és magasabb célt hivatott ezáltal teljesíteni. „Tanulságnak jöttünk, nem boldognak”, hogy saját tollamból idézzek. A legharcosabb jellemek születtek a legharcosabb életre és így tovább, ez csak egyetlen példa. Mert mindenki jó helyen van. Bármennyire is a szívem szakad meg, hogy a legmagasabb rezgésű emberek kapják a legkevesebb segítséget és szeretetet, ez pontosan azért történik így, mert elég erősek, hogy elbírják a terheket, és a kihívások elindítják őket a keresés útján. Különböző lelkek, különböző leszületési fázisai pörögnek még a gondolataimban, de ezt majd máskor fejtem ki remélhetőleg egy nagyobb lélegzetvételű írásban. Körülbelül ez a magja a sorsoknak. Röviden. Tömören. Visszatérve a jelen helyzetre. Az önbecsapásokra. A sebekre. A falakra. Sok dolog annyira nyomaszt, hogy még magammal sem merem megbeszélni ezeket, nemhogy mással. Nagyon komoly blokkokról van itt szó. Az egyik a szeretet adás és kapás képessége. Ami maga a megoldás is lehet. Mert bármennyire is nem szeretnék ennek a démonnak a szemébe nézni, a legnagyobb problémám most a szeretetéhség, és ennek a ki-nem-fejezése. Eddig csak simán nem foglalkoztam vele. Évekig. Végig néztem ahogy elszáradok. Olyan szinten remete lettem, hogy egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam más emberek társaságában. Nagyon élvezem egyszerre, és szeretnék oda tartozni, beilleszkedni, de csak hallgatok, hallgatok, érzem a kívülállósságot, amit én hoztam létre nagy gonddal, és közben várom, hogy figyeljenek rám. És közben azt érzem, hogy egy kóbor kutya vagyok, aki sosem szocializálódott még, és most már annyira „korcs”, hogy „kinézik”. És ez valahol így is van, még ha túl is dramatizálom. ez nyilván részint sorsszerű. Bizonyos megtapasztalások megkívánják a magányt. Másrészt ideje volna elindulnom mások felé. Mások felé a szeretetért, amire vágyom, és a szeretetért, ami itt feszít belül, ami arra a célra keletkezett, hogy átadjam. Mert van bennem önzetlen szeretet, csak várom a lelkeket akik ezt kérik, akik képesek fogadni, akikkel az adó-vevőink passzolnak. Fantasztikus embereket ismertem meg az utóbbi időben. Ami azért drámai, mert már eddig is ismertem olyan embereket, akiket annyira megszerettem, hogy azt éreztem: ilyen már nem lesz több. Ezzel bezártam magam egy börtönbe. És most, hogy rám tört a hiányérzet, és a lelkem tett egy aprócska, láthatatlan lépést, azért csak beláthattam, hogy az értelmem ismét beszűkülten látott dolgokat. Önmagában is fantasztikus megtapasztalás mostanában a fejlődő képességem, hogy meglátom az emberek jellemét, lelkét. Komolyan, ezzel szórakoztatom magam, és mindig beletrafálok :D De ez egy tudás, ami részben "alkati" részben fejleszthető. Viszont amikor bejön az a valaki az ajtón, aki hozzád tartozik, akkor őt nem kívülállóként látod, hanem belép a lelkedbe. Veled rezeg, mint egy részed, ami eddig csak kóborolt valahol, mert külön feladatok lettek számára rendelve, de most kicsit visszatér, és a legtermészetesebb módon rezeg tovább veled együtt. És ez az a szintű szeretet ami most életben tart...ana... ha vissza mernék térni a lelki élethez. Ha be mernék vállalni egy utazást a lelkem középpontja felé. De nincs is már más út. A burkolat amiben ma is éltem, annyira hamis, hogy az elmúlt  pár óra már semmilyen módon nem hat rám. Viszont a keddi 10 perc eszembe juttatott ezer és ezer elmúlt életet és összefonódást, amit bár nem láttam de éreztem minden cseppjét, és elszabadította bennem a szeretet iránti vágyat. Két lélek, két sors, vagy összetartozik vagy nem. És bármennyire fárasztó is ránézésre azt mondani szinte mindenre és mindenkire, hogy „nem”, egyszerűen látom ezt, és nem fogom becsukni a szemem. Bár rettegek. A páncélajtó kinyitása után, be kell törni a téglafalat, majd bejutsz a tükörlabirintusba és így tovább ha a lelkemet keresed, de remélem lesz kitartó próbálkozó. Minden kapu jelszóval működik, vagy érintéssel, de csakis egyfélével. Várlak. :) 

Az "első" év

A 9-es évem, a lezárás éve, arra volt jó, hogy minden probléma az arcomba vigyorogjon amit még nem oldottam meg. Az idei 1-es évem arra jó, hogy rájöjjek, minden eddigi dolog az életemben csak tapasztalatot adott, de valami egészen másfelé kell elindulnom. Amit most csinálok, arra teljesen alkalmatlan vagyok, de a tapasztalat egy olyan érték, ami mindig egy lépéssel közelebb visz önmagunkhoz.  Ez egy olyan előkészítő szakasz volt, amit végig kellett csinálni. És még kell is egy kis ideig. Olyan, mintha egy fonatot készítettem volna. Teljesen végig kellett fonnom, ahhoz, hogy lássam, ez még nem egészen én vagyok. Nem ez az én legjobb munkám. És most épp nézem. Nézem és egyre kevésbé sajnálom, hogy szét kell bontsam. Azért nem sajnálom, mert már tudom, hogy a másik mennyivel jobban fog sikerülni. Vagy nem sikerül majd az sem olyan jól, de mégis több lesz benne a valódi önmagamból. Az önelfogadáshoz vezető út tele van álarcokkal, amiket végig próbálunk. Nem azért játszottam meg magam eddig, mert bárkinek is meg akartam felelni magamon kívül, hanem azért mert nem tudtam magamra azt mondani: te úgy vagy jól, ahogy vagy. De ma ki tudom ezt mondani. Ki tudom azt mondani, hogy bármennyi  munkám is van abban, hogy egy gyakorlatias emberré váljak, nem vagyok az. Én egy elméleti ember vagyok. Bármennyi munkám is van az emberi kapcsolatok kiépítésében, én egy  befelé forduló ember vagyok, és sosem leszek más, akkor sem ha megtanulok mást eljátszani. A képességem megvan rá, hogy lássam az embert egészben. Jóval, rosszal együtt, szinte azonnal, teljesen. Egyre inkább kiismerem magam a szituációk és jellemek játékaiban. De meg is undorodtam ettől. Nem érzek késztetést sokszor lejátszani egy újabb fölösleges beszélgetést. Én tudom mi a célom szinte születésem óta, mióta vannak gondolataim, azóta átleng egyféle küldetéstudat. De ahogy a társadalom beszűkített, egyre kevésbé éreztem azt, amit ma már biztosan tudok. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam eddig olyan nagyszabású tervekhez, mint kiállni mások elé és előadni, tanítani, vagy ugyanezt megtenni írásban, pedig ez lennék én. Én el fogom mondani, amit hallanod kell, de nincs szükségem a válaszodra. Én elültetem benned a magot, amivel te kezdhetsz bármit, azzal már nem tudok foglalkozni, erre már nem vagyok alkalmas. Abban is biztos vagyok, hogy el fog jutni a tudásom egy egyedi szintre, mert fordított esetben sem függtem soha más gondolataitól. Ezeket a gondolatokat pedig komolyabb tartalmi és terjedelmi formában írásosan szeretném dokumentálni. Ezeknek az írásoknak semmi célja nincs. Az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy én nem akarok sok pénzt. Az élet nem erről szól, és nem is akarom megtapasztalni, milyen amikor mégis. Én csak látni akarom a könyveimet. A szavaimat akarom megszülni. És látni papíron. Akkor is ha már senkit nem érdekel a papír. Én szeretném érezni a papír illatát, érezni a könyv fizikai súlyát, hallani a lapok susogását. Tudni akarom, hogy van, amit hátrahagyok. Nem kell, hogy elolvasd. Én Isten elé teszem le, és magam elé. Írni fogok a családomról. Ami nehéz lesz. Lelkileg. És adni neki egy olyan formaiságot, amit érdemel. Nem fogok senki sem átnevezni benne. A név egy kód. Ez a kód mindenkinek a sajátja, amit én sosem fogok elvenni senkitől. Fogok írni irodalomról, pszichológiáról,testi, lelki, szellemi egészségről, spirituális és materiális szempontok szerint is. Mindegyik könyvben, ha több is lesz, egyszerre lesz benne minden nem külön külön. Nem akarok már többé megváltozni, hanem kiteljesedni abban a valakiben aki most vagyok. Ez az inkarnációm szól valamiről, és ezt nem fogom elnyomni, vigyen ez engem bármerre is. 

Férfi és női szerepek

Sok a tisztázatlan érzés és fogalom ebben a témában. Én azt gondolom az első probléma mindig az, hogy egy ideálképpel vetjük magunkat és másokat össze. Pedig számtalan megnyilvánulása létezik ugyanazon dolgoknak. A személyiség egyedi, és már önmagában is rendkívül összetett. Nem gondolom, hogy van egy adott női, férfi, vagy akár apa, anya minta, vagy bármilyen minta ami jó, és ahhoz kéne tartani magunkat. Ez csak személyiségzavarokhoz vezet. A másik, hogy külső megnyilvánulásokhoz kötjük a női és férfi szerepeket. Nem attól nő, egy nő ha szép a sminkje, a ruhája, a haja és nem attól férfi a férfi ha kigyúrja magát egy konditeremben. Mindent el lehet adni. Ha engem kérdeztek, legutóbb akkor láttam egy férfit, amikor kérés nélkül segített egy idegen nőnek leemelni a babakocsiját a villamosról. Persze ez is lehet egy jól megtanult minta, de az a szituáció például nem volt erőltetett. Azzal sem értek egyet, hogy aki nő- az egyedül és önmagának legyen nő- és fordított esetben férfi. Nő és férfi valahogy együtt alkot egy egységet. Ha egy nő egyedül van, férfias feladatokat is el kell látnia. Ki kell egészülnie egy férfivá, hogy meg legyen az egység. Aki egyedülálló automatikusan a kiegyenlítődésre törekszik. Ezzel nincs gond. Tulajdonképpen ezek úgyis csak szerepek amiket épp játszunk. Nem ilyen szempontokból van jelentősége, ez csak körítés. Mindjárt rátérek a lényegre, de először szeretném kiemelni, hogy nem hiszem, hogy egészségtelen lelkiségre utal, ha valaki csak a párja mellett érzi magát nőnek, férfinak igazán. Én ezt természetesnek tartom. Amikor kapsz egy plusz energiát valakitől, ő maga a kiegészítő, hiányzó rész: akkor máris sokkal jobban érzed magadban a másik, és erősebbik feledet. A másik amire rádöbbentem, egy igencsak anti-feminista gondolat: alapesetben ki lehetne jelenteni, hogy egy férfi szerep, sokkalta szerteágazóbb, egy férfi adottságai értelmi szinten, kreativitás szinten és önmegvalósítás szinten kiemeltebbek, mint egy női szerepben, és ennek nagyon egyszerű oka van: a nő kapta a legfontosabb feladatot: a teremtést, egy új élet megteremtését, és a felnevelése felelősségét. És ez egy komoly, és hosszadalmas feladat. Ez nem degradálás, nyilván nőként nem így gondolok erre. De ez valahol mégis csak így van, és elkeserítő látni az ellenkezőjét: mert a férfiak a túlkényeztetés miatt életképtelenek lettek. Ha néha komoly harcok árán rá lehet őket bírni a „ férfiasságra”, többnyire kiderül, hogy mindenre képesek. Ügyesek a takarításban, a pénzkeresésben, a kreatív tevékenységekben, nagy a fizikai erejük, teherbírásuk. A nők pedig felvállaltak mindent, hogy karriert építenek, háztartást vezetnek és gyerekeket nevelnek, de ahány felé osztod magad, annyival kevesebb energiád marad tulajdonképpen így mindenre, és ezek után persze azt látjuk, hogy hiába van sok fodrász nő, táncosnő, írónő, mégis a férfiak az ügyesebbek, népszerűbbek. És ennek nem a diszkrimináció az oka: hanem a férfi született elsődlegesen önmegvalósításra, a nő pedig a teremtésre, gondozásra. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet egy nő ugyanolyan tehetséges, és hogy egész életében a gyerekek mellett a helye. Mindenkinek ki kell magát próbálnia a másik szerepében, egészséges párkapcsolat is csak így létezhet, mert csak így tudjuk megérteni a másikat. Ez így még mindig félreérthető. Mert azt, hogy a férfi a családfő, mégsem mondhatjuk ki egyértelműen: a nő összefog, a nő tereli, vezeti a gyerekeket, a férfit. A nő lélekbe lát, a nő erős, határozottan kezében tartja a szituációkat. A nő a háttérben ugyanazt csinálja, majdnem, mint a férfi, de ő maga a kehely, ami magában tartja a család kis univerzumát, így nem mindig látod: mégis mindig ott van. Valószínű ezért is női energia a vezető típus a kronobiológiában. Nem arra gondoltam tehát, hogy a nőnek a konyhában a helye. Igazából itt árnyalatokról van szó. Az sem jó, ha a nő, annyira nő, hogy ő otthon már nem a család összetartó vezető, irányító személy, hanem a sárkány, akinek az erejétől a férfi, már nem is mer férfi lenni. Valószínűleg ugyanígy vannak fordított esetek, de én nőként, jobban értem még ezt női szerepek szemszögéből. 
Összesítve arról van szó , hogy eljön az idő amikor fel kell vállalnunk ezeket a sajátos szerep árnyalatokat, és megélni őket a legmagasabb , legpozitívabb értelmében.