Az "első" év

A 9-es évem, a lezárás éve, arra volt jó, hogy minden probléma az arcomba vigyorogjon amit még nem oldottam meg. Az idei 1-es évem arra jó, hogy rájöjjek, minden eddigi dolog az életemben csak tapasztalatot adott, de valami egészen másfelé kell elindulnom. Amit most csinálok, arra teljesen alkalmatlan vagyok, de a tapasztalat egy olyan érték, ami mindig egy lépéssel közelebb visz önmagunkhoz.  Ez egy olyan előkészítő szakasz volt, amit végig kellett csinálni. És még kell is egy kis ideig. Olyan, mintha egy fonatot készítettem volna. Teljesen végig kellett fonnom, ahhoz, hogy lássam, ez még nem egészen én vagyok. Nem ez az én legjobb munkám. És most épp nézem. Nézem és egyre kevésbé sajnálom, hogy szét kell bontsam. Azért nem sajnálom, mert már tudom, hogy a másik mennyivel jobban fog sikerülni. Vagy nem sikerül majd az sem olyan jól, de mégis több lesz benne a valódi önmagamból. Az önelfogadáshoz vezető út tele van álarcokkal, amiket végig próbálunk. Nem azért játszottam meg magam eddig, mert bárkinek is meg akartam felelni magamon kívül, hanem azért mert nem tudtam magamra azt mondani: te úgy vagy jól, ahogy vagy. De ma ki tudom ezt mondani. Ki tudom azt mondani, hogy bármennyi  munkám is van abban, hogy egy gyakorlatias emberré váljak, nem vagyok az. Én egy elméleti ember vagyok. Bármennyi munkám is van az emberi kapcsolatok kiépítésében, én egy  befelé forduló ember vagyok, és sosem leszek más, akkor sem ha megtanulok mást eljátszani. A képességem megvan rá, hogy lássam az embert egészben. Jóval, rosszal együtt, szinte azonnal, teljesen. Egyre inkább kiismerem magam a szituációk és jellemek játékaiban. De meg is undorodtam ettől. Nem érzek késztetést sokszor lejátszani egy újabb fölösleges beszélgetést. Én tudom mi a célom szinte születésem óta, mióta vannak gondolataim, azóta átleng egyféle küldetéstudat. De ahogy a társadalom beszűkített, egyre kevésbé éreztem azt, amit ma már biztosan tudok. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam eddig olyan nagyszabású tervekhez, mint kiállni mások elé és előadni, tanítani, vagy ugyanezt megtenni írásban, pedig ez lennék én. Én el fogom mondani, amit hallanod kell, de nincs szükségem a válaszodra. Én elültetem benned a magot, amivel te kezdhetsz bármit, azzal már nem tudok foglalkozni, erre már nem vagyok alkalmas. Abban is biztos vagyok, hogy el fog jutni a tudásom egy egyedi szintre, mert fordított esetben sem függtem soha más gondolataitól. Ezeket a gondolatokat pedig komolyabb tartalmi és terjedelmi formában írásosan szeretném dokumentálni. Ezeknek az írásoknak semmi célja nincs. Az elmúlt hetekben fogalmaztam meg magamnak, hogy én nem akarok sok pénzt. Az élet nem erről szól, és nem is akarom megtapasztalni, milyen amikor mégis. Én csak látni akarom a könyveimet. A szavaimat akarom megszülni. És látni papíron. Akkor is ha már senkit nem érdekel a papír. Én szeretném érezni a papír illatát, érezni a könyv fizikai súlyát, hallani a lapok susogását. Tudni akarom, hogy van, amit hátrahagyok. Nem kell, hogy elolvasd. Én Isten elé teszem le, és magam elé. Írni fogok a családomról. Ami nehéz lesz. Lelkileg. És adni neki egy olyan formaiságot, amit érdemel. Nem fogok senki sem átnevezni benne. A név egy kód. Ez a kód mindenkinek a sajátja, amit én sosem fogok elvenni senkitől. Fogok írni irodalomról, pszichológiáról,testi, lelki, szellemi egészségről, spirituális és materiális szempontok szerint is. Mindegyik könyvben, ha több is lesz, egyszerre lesz benne minden nem külön külön. Nem akarok már többé megváltozni, hanem kiteljesedni abban a valakiben aki most vagyok. Ez az inkarnációm szól valamiről, és ezt nem fogom elnyomni, vigyen ez engem bármerre is.