József Attila után

...Szeretnék alkotni csodásat és ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot.
S egyszer végre igazán élni: mert én Isten része s egésze vagyok...

Vigyázz mit gondolsz!

Amikor először gondolsz arra (félsz attól), hogy elbuktál: akkor buktál el.

Ne engedj meg magadnak ilyen gondolatokat.

Dal

Szeretnék egy három dimenziós verset írni! Dalt :)

Merj senki lenni!

Akik szeretnek- egy képet szeretnek amit képzelnek rólam.
Akik utálnak- egy képet utálnak amit képzelnek rólam.
Én sokszor hiszek nekik, és szeretem vagy utálom magam.
Valójában egyikünknek sincs fogalma rólam.
De tulajdonképpen mi is érne valamit az élettel és a halállal szemben?
Megszületünk Isten kegyéből, és meghalunk, mint aki nem is volt soha. Tudnánk-e ilyen hatalmas törvények és csodák közepette valakik is lenni?
Te ott belül, s kívül, mondd meg nekem! Mersz senki lenni?
Mert egyedül akkor érthetsz meg valamit a létezésből.

Mantra

Az vagyok, amit el merek hinni magamról.
Az az életem, amit gondolataimmal meg merek teremteni.

Légy 'Anya'!

Ma elég sokszor el tudtam volna sírni magam, ami nyilván részben az érzékenységemnek, másrészt az emberi intoleranciának köszönhető.
Aztán megjelent a fejemben pár kép arról, amikor a napokban rá tudtak hangolódni emberek a lelkiségemre, szükségleteimre. Mindkét eset ami eszembe jutott, anyáktól, és anyai érzésekből táplálkozott. Abból az érzésből, amikor a saját teremtményed ismered, mert a 'tiéd', de valahol ez a megismerés is magából a szeretetből fakad, és az egységből (ami szinte szétválaszthatatlan nem mellesleg, Akár egy fogalom is lehetne a kettő). De egy olyan a világban ahol az emberek tudatában lennének, hogy minden a 'gyermekük', a részük, egy darab/szelet az egészből, helyreállna a szeretet és az egységérzés minden iránt, rá tudnánk hangolódni másokra, megérteni, elfogadni és segíteni őket.
Ha különbséget próbálunk tenni, ha nem fordulunk segítő szeretettel a másik felé, meghasadunk, kivonjuk magunkat a valóságból, elveszíthetünk... mindent. Enélkül mindent. A munkánk teher lesz, az emberek terhek lesznek, de olyan is lesz, hogy a saját családunk is. És végtére is idegenek leszünk önmagunk számára is, hiszen semmit sem értünk a Lényegből. Azt mondják nem kell segíteni ha nem kérnek. Nem kell, de mi nem csak akkor fordulunk el ha nem kérnek, és nem is csak akkor ha kérnek. Mi hátat fordítunk, anélkül, hogy akárcsak egyszer is valakibe néznénk Isten szemén, az anya szemén keresztül. Sokszor még akkor is hátat fordítunk amikor segítünk. Úgy segítünk, hogy van bennünk egy erős akarat/akarás, azaz görcs, mellette nem látunk semmit, és jön is a hanyat esés (nem működik a segítség), vagy csak egyszerűen emberünk eltűnik, mint a kámfor, és mi nem értjük, hogy miért nem kellett a segítségünk. Nehéz megítélni a fizikai síkra levetítve mi a legjobb cselekedet, nem is akarom ezt megítélni. Csak zsigeri ösztönökből, érzékekből védeni kéne azt aki a mi gyermekünk- az egész univerzumot.

Szerelem

Már nem tekintek úgy dolgokra, hogy rosszak és fájnak. Eddig is így volt nagyjából, de most már teljesen. Most már csak 'megfejtem!' kényszerből foglalkoztat ez-az.
Szeretném megismerni a szerelem igaz természetét, de azt már látom, hogy hosszú ideig nem leszek erre képes. Már nem függök ettől a gondolattól úgy, mint régen. Egyszerűen érdekel, hogy van-e megoldóképlet. Be kell barangolnom mindenek előtt a saját lelkem, amire vágyom is, ahogyan vágyom arra, hogy sziklaszilárd erőm kamatoztassam. Szeretnék a saját rezgéseim között élni, saját magamért dolgozni és fejlődni.
Ma felhívtam anyut. Elmeséltem neki a történteket. Sokszor áll pesszimistán a dolgokhoz, de most csak egyszerűen anya volt. És nagyon jól csinálta :) Az az anya volt, aki látja a gyermeke fejlődését, és igaz hittel, igaz szeretettel mondta, hogy szépen alakulok, változok, és bárhogy is látom most, minden mozzanat kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen. Tudom is - de jó volt tőle hallani.
Mindent tényként szemlélek most- kicsit élettelenül.
Tudom, hogy a szerelem akkor szaladt jó messzire tőlem, amikor elhagytam valakit, akivel igazán különleges lelki kapcsolatot alakítottam ki. Ettől függetlenül nem bánok semmit. Megint megtenném, megint hívna az életem, hogy induljak a keresésére. Nem is fáj már, pedig valamelyik nap tudatosítottam magamban, hogy még most is őt szeretem a világon a legjobban. De ez is csak tény. Már el is fogytak a gondolatok. Kiszáradt meder, bezárt kapuk. Mint tudjuk 'ideje van a...' most épp ennek. Sokféleképpen tovább tudnám írni ezt a történetet. De most a jelenben fogok maradni, és ezt mondom nem kell egy férfi szeretete. A sajátom kell, a világé, és mint egy apáca, Istené szeretnék lenni egy időre, amíg ő másképp nem gondolja. Elég hamar hiányozni fog a szeretni és szeretve lenni vágyás, de én voltam olyan szerencsés, hogy szerettek már nagyon és nem fogom beérni kevesebbel. Ezt a kört sokadjára futom le- mert még mindig nem oldottam meg. De ez is csak egy következő tény, nem halálos ítélet, csak pár plusz kör. Hajlamos vagyok azt érezni, hogy sietnem kell, de valójában nem kell, csak szeretnék. De van amire érdemes várni, és lassan megérlelni, és a szerelem egy ilyen gyümölcs lehet.

A BÉKÉS HARCOS ÚTJA Sorsfeladatod: a boldogság

Tegnap előtt kezembe akadt a könyvesboltban Dan Millman legújabb, számomra tőle a harmadik fantasztikus könyve. Két nap alatt beutaztam vele a kis világot, az életeket, sorsokat amiket megjelenít benne. Megismertem Szókratész, a mestere életét, akiről a békés harcos útjában csak annyit tudtunk, hogy végtelenül bölcs, és nemesen egyszerű.
Most már azt is tudom, hogy ezer embernek is sok fájdalmat élt meg, és azzal, hogy talpra tudott állni, ki tudott mászni a családi karmikus börtönéből: feloldozta és tanította az utána felnövő generációt: közöttük Dan-t is. Lenyűgöző elolvasni egy ember életét. De megélni és leírni sem hétköznapi élmény.
Legnehezebb feladatokat csak a legjobb tanulók kapnak.
Amennyi ember sorsát ő átírta, ahogyan végigrezgett a háló, és most még több száz évvel később ide is elért a rezgés... Lenyűgöző.
Eszembe juttatja a saját életemet, és hogy feladatokkal,de megoldóképlettel is születtem le, és hogy az ősfájdalom amit a kezdet kezdetén az én családom is megélhetett, lassan talán elfogy: és mindig tudunk egy egy aprósággal többet megoldani belőle, amíg egyszer csak bezárul a kör. Remélem nálam.
Egyenlőre nem tudok elég bölcsességgel beszélni sem a sajátom, sem más életéről, egyszer talán majd megteszem. Valamit azért megértettem, ami ki fogja bontani magát mire itt az idő.
Addig is marad a vezérfonalba vetett bizalmam.
Hiszen a tarot jóslásom tegnapról:
Sorsfeladatod:
A boldogság.

Láss Isten szemén keresztül!

Ha láthatnál engem és magad, ahogyan Isten lát.
Ha látnátok engem és magatokat, ahogyan Isten lát.
Ha láthatnám magam és téged, ahogy Isten lát.
Akkor más lenne. Sírnánk vagy nevetnénk magunkon, majd befejeznénk a játékot.
Én csak azt tudom, hogyha szeretnél például most, akkor nem lennék romboló kőszikla.
És azt is sejtem, hogy nagyon boldogtalan ember lehetsz, hogy ennyi energiát fektetsz a haragodba. És abba, hogy semmit ne vegyél észre a valós, ám rejtett igazságokból.
Én tudom, hogy én is hibás vagyok. De sem a leszakított almáért, sem azért, hogy nem tudok veled türelmes lenni, nincs bűntudatom. Újra és újra megtenném, semmit sem tanulva az egészből, mert tudod, vannak dolgok amiknek egyszerűen csak meg kell történniük, vagy nem kell megtörténniük.
Én sokszor tapasztalt és fáradt vagyok, ezért eljátszom, hogy egyik sem. Valójában pedig az zavar, hogy nem te vagy, aki mellett meg tudom valósítani magam és magunk.
Isten azt mondja, azért maradj még velem, mert még egyikünk sem érti meg a közös feladatot. Én azért vagyok veled, mert azt hittem, mert mindig azt hiszem, bár mindig tudom, hogy ez nem az a pont: hogy hazaérkezhetek.
Nem tudom magam sajnáljam-e jobban vagy téged. Szánalmas kis játékot játszunk, amiben csak vesztesek lehetünk. Nincs elég fölösleges erőm (bár sokkal inkább a motivációm van fogytán) , hogy minden feladatot megoldjak. Meg kéne oldjalak, de azt hiszem egyre inkább, hogy nem foglak.
Ha nem lenne az egész élet olyan hamis, már ma sem lennék itt. De az élet papírdarabokból áll, téglákból, húsból, csontból, és mire mindenen átverekedném magam, egy porszem, annyi nem maradna abból, amit ma úgy hívok, hogy az életem.
Meg fogom tenni. Rá fogok jönni, hogy mindez nem kell.
Most, amikor már végre kicsit megértetten sírok, azt hiszem, nem emiatt.
Hanem még mindig félek attól, hogy az út végén ott fogok állni egyedül, és nem lesz senki mellettem akire azt mondhatom:
Ő az.
Aki Istenen kívül még meg tudja nekem bocsájtani, hogy sosem teremtettem még olyan szépet mint a hópehely az ablakomon, vagy a könny az arcomon, de azért szeret, mert mindezt annyira értem.
És én sem tudom képes vagyok-e így szeretni. Védtelenül, úgy, hogy te se azért kellj, hogy megvédj.
A szavaimban most ott a sötétség, és ott a fény, és a kettő játéka. De azt szeretném, annyira szeretném, hogy ne ezt lásd meg csak.

A sámán szól

Tegnap részt vettem egy táltos dobkörön.



Előtte utána olvastam: a sámán egyik legfontosabb eszköze a dob. Gyakorlatilag ’ átdobolja ’ magát egy mélyebb tudati szintre vele.
Azt is megtudtam, hogy két fontos szimbóluma van a Magyarságnak, és hogy melyik mit jelent.

A csodaszarvas, aki segít ’ hazatalálni ’. Haza: azaz a saját lelkedbe, egy magasabb belső tudati szintre. Szellemi segítséget ad tehát.
A másik a turulmadár, más néven kerecsensólyom, aki pedig mindezeket az energiákat lehozza, elrepíti a földi síkra, hiszen fizikai valót azért kaptunk, hogy mindent lehozzunk, amit föntről kapunk.

Nekem igazán azt meséli el ez az ősi hagyomány lélekszinten, hogy milyen szép is lenne, ha mindenki megkeresné, és meg is találná a saját hangját, ütemét.
Ha tényleg mindenki énekelne, táncolna, hangszeren játszana, beszédeket tartana, írna, rajzolna, addig, amíg ez nem éri el a ’ legmagasabb szintet ’. Ami önmagához mérve lenne a legmagasabb szint, és nem azt takarná, hogy amíg nem úgy énekel, mint egy profi zenész vagy tanár, hanem amíg meg nem találja a lelke legigazabb búgását.
Nem tudom, erre minden embernek szüksége lenne-e, szerintem igen. Esetlegesen nem mindenki mélyülne el ebben, vagy nem mindenben. Én most saját magamon úgy érzem, akkor ’ lazulna a hurok ’, amit tulajdonképpen mindig is éreztem, ha tényleg elérném ezt a szellemi szabadságot, szellemi egyediséget.
Hiszen eddigi éveim során, azzal voltam elfoglalva, hogy az alapigazságokat tanultam, azokat az igazságokat, amik mindenki számára követendőek, megmásíthatatlanok és tökéletesek. Egyszerűek, mégis halálunkig van mit általuk tanulnunk.
És most itt a ’ kiválás ’, a ’ színezés ’ ideje, amikor én is egy egyedi és nélkülözhetetlen hang leszek a kottafüzetben, szín leszek a festményen.

Akkor

Mikor már csak a félelem lesz
Az egyetlen élelem.
Rájössz:
„én érlelem!”

Mikor elfogy minden igazság,
S minden hely rabság.
Rájössz:
„bennem a vigasság!”

Fekete gyöngy II. (levél részlet)

Letaszítottál a porba. Talán könnyebb volt neked, mint nekem, aki az ég felé tartalak.
Jóllehet hazugság ez is, az is.
Csak a pillanat igazi, és én most itt ülök egyedül.
És tudom: érted a világot, de engem nem.
Azt mondod, a szeretet marad, csak sok minden átszínezi. Te most feketére színeztél minket. Tehát nem láthatsz.
Szerinted hazudok magamnak, amikor azt mondom, szeretlek. De ha tudnád, hogy sem a lelkemben, sem a külvilági valós életben másnak soha egy rossz szóval sem illettelek. Meglepődnél.
Mint ahogyan én is meglepődtem, hogy te hogy beszélsz rólam.
Nem megyek bele a hatalmi harcokba. Bizonyosan neked is igazad van, hogy rossz vagyok, és nekem is, hogy nem vagy rossz.
Te légy büszke, de nekem sem lesz bűntudatom. Minek? Elmúlt már minden.
És tudod. Lehet, hogy tényleg nem is volt soha. Az első mondatok között kimondtuk: most álmodom?
Lehet, az egyetlen igazi gondolat volt. És ha lett is volna több igazi, azóta már beszennyeztük.
Talán máig azt hittem, Te vagy az. De most tényleg ’csak’ egy állomás lettél.
Nem vagy az enyém.
Szeretlek, nem haragszom (ezt most nem fogod elhinni nekem) de nem vagy az enyém.
Nem vagyok Szent, nem azért bocsájtok meg, mert igazad van. Hanem mert teszel elég jót, hogy kompenzáld a rosszat.
Tudod… Ha ügyesen olvasol a sorok között, (nem ezek között a sorok között, hanem az életed lapjainak sorai között) meglátod az összefüggéseket, és akkor már nem kellek majd, mint bűnbak.
(...)
Úgy voltál rossz, hogy jó voltál.
Ezért én soha, de soha nem fogok haragudni igazán, de egészen addig a te próféciád is hamis, amíg nem látod meg a saját történeted a legelejétől a legvégéig.

Ne mutogass rám ujjal, mert leharapom. Tudhatnád. :D

Változnom kell.
Ma éjjel nem takartam el az arcom, hanem hagytam, hogy megüss.
És nem is verlek agyon érte, csak egy kicsit meglöklek, hogy tudd te is a helyed.
Azt se kéne, de dolgozni (magamon is) csak lassan, szépen, ahogyan a csillag megy az égen, csak úgy érdemes...
Ha a holnapra gondolok a rólad alkotott illúzió nélkül, csak annyit kérdezek:
De akkor ki lesz az angyal?A példaértékű szent?
Ha nincs kit ajnározni, és nincs, ki ajnározzon, legalább felnézek majd és befelé még többször.
Szóval: elvehetsz tőlem mindent, semmissé tehetsz, átírhatsz mindent.
(még abban sem volt igazam, hogy nem teheted ezt.)
De egy dolog marad.
Akkor is, ha feketére színezed.

Fekete gyöngy

Puffanás. Valami kiömlik. A pohár nem áll meg. Leesik az asztalról. Csörren. Eltört. Minden tiszta bor.
Nem izgat. Aminek következtében kiborult, túlságosan fájt, hogy érdekeljen ez a közjáték.
Ma már a másodjára érzem, hogy a halál lenne az egyetlen jóleső állapot. Elsőre megnyugtatott a gondolat. Legalább, ha majd eljön az idő, remélhetőleg nem fog majd izgatni túlságosan.
De most ez ide nem elég. Megsemmisültem. Ha hagyom magam, megint csak bekattant egó leszek, aki hol harcol más ellen, hol maga ellen, hol dicsőíti magát, hol meg akar szabadulni a lét (általa teremtett) keserűségéből.
De én már nem ez vagyok.
Nem csak ez.
Most én vagyok a „jó mindenhogy” és „sehogy sem jó” is. Haladok.
A közjátékot követően rájöttem: ha ’egészséges’ akarok maradni, ki kell szállnom a körből.
3 lépés távolság.
Sikerül.
Meglepődve tapasztalom: ugyanúgy én vagyok, csak mindenki más is vagyok.
Most megértem a sértőket. Rossz vagyok. Mondják. Az vagyok. Mondom én, de miért is lenne bűntudatom?
Kicsit átcsapva ’emberibe’ némi cinizmust csöpögtetve a tapasztalásomba azt mondom: háhá. mindenki a saját maga büntetése. Nem is kell büntetnem. És engem se büntessetek. Ahogy én magamnak fájok, mindenki más is majd magának fog.
Istenem, ha csak tized annyiszor látnánk meg magunkban a hibát, mint ahányszor másokban…
Na! Akkor lenne ’tisztaság’!
Tessék, na! Bort ittam és vizet prédikáltam… de valahonnan el kell indulni.
Csak ismétlem magam, de nem tudok nem szeretni. Porig alázhattok. Már elég erős vagyok, hogy elbírjam. Kevesebb ideig fáj. Kevésbé fáj. Istenem, hány év munkája és keserűsége, hogy már végre néha láthassam megcsillanni a fényt!