Fekete gyöngy

Puffanás. Valami kiömlik. A pohár nem áll meg. Leesik az asztalról. Csörren. Eltört. Minden tiszta bor.
Nem izgat. Aminek következtében kiborult, túlságosan fájt, hogy érdekeljen ez a közjáték.
Ma már a másodjára érzem, hogy a halál lenne az egyetlen jóleső állapot. Elsőre megnyugtatott a gondolat. Legalább, ha majd eljön az idő, remélhetőleg nem fog majd izgatni túlságosan.
De most ez ide nem elég. Megsemmisültem. Ha hagyom magam, megint csak bekattant egó leszek, aki hol harcol más ellen, hol maga ellen, hol dicsőíti magát, hol meg akar szabadulni a lét (általa teremtett) keserűségéből.
De én már nem ez vagyok.
Nem csak ez.
Most én vagyok a „jó mindenhogy” és „sehogy sem jó” is. Haladok.
A közjátékot követően rájöttem: ha ’egészséges’ akarok maradni, ki kell szállnom a körből.
3 lépés távolság.
Sikerül.
Meglepődve tapasztalom: ugyanúgy én vagyok, csak mindenki más is vagyok.
Most megértem a sértőket. Rossz vagyok. Mondják. Az vagyok. Mondom én, de miért is lenne bűntudatom?
Kicsit átcsapva ’emberibe’ némi cinizmust csöpögtetve a tapasztalásomba azt mondom: háhá. mindenki a saját maga büntetése. Nem is kell büntetnem. És engem se büntessetek. Ahogy én magamnak fájok, mindenki más is majd magának fog.
Istenem, ha csak tized annyiszor látnánk meg magunkban a hibát, mint ahányszor másokban…
Na! Akkor lenne ’tisztaság’!
Tessék, na! Bort ittam és vizet prédikáltam… de valahonnan el kell indulni.
Csak ismétlem magam, de nem tudok nem szeretni. Porig alázhattok. Már elég erős vagyok, hogy elbírjam. Kevesebb ideig fáj. Kevésbé fáj. Istenem, hány év munkája és keserűsége, hogy már végre néha láthassam megcsillanni a fényt!