A sámán szól

Tegnap részt vettem egy táltos dobkörön.



Előtte utána olvastam: a sámán egyik legfontosabb eszköze a dob. Gyakorlatilag ’ átdobolja ’ magát egy mélyebb tudati szintre vele.
Azt is megtudtam, hogy két fontos szimbóluma van a Magyarságnak, és hogy melyik mit jelent.

A csodaszarvas, aki segít ’ hazatalálni ’. Haza: azaz a saját lelkedbe, egy magasabb belső tudati szintre. Szellemi segítséget ad tehát.
A másik a turulmadár, más néven kerecsensólyom, aki pedig mindezeket az energiákat lehozza, elrepíti a földi síkra, hiszen fizikai valót azért kaptunk, hogy mindent lehozzunk, amit föntről kapunk.

Nekem igazán azt meséli el ez az ősi hagyomány lélekszinten, hogy milyen szép is lenne, ha mindenki megkeresné, és meg is találná a saját hangját, ütemét.
Ha tényleg mindenki énekelne, táncolna, hangszeren játszana, beszédeket tartana, írna, rajzolna, addig, amíg ez nem éri el a ’ legmagasabb szintet ’. Ami önmagához mérve lenne a legmagasabb szint, és nem azt takarná, hogy amíg nem úgy énekel, mint egy profi zenész vagy tanár, hanem amíg meg nem találja a lelke legigazabb búgását.
Nem tudom, erre minden embernek szüksége lenne-e, szerintem igen. Esetlegesen nem mindenki mélyülne el ebben, vagy nem mindenben. Én most saját magamon úgy érzem, akkor ’ lazulna a hurok ’, amit tulajdonképpen mindig is éreztem, ha tényleg elérném ezt a szellemi szabadságot, szellemi egyediséget.
Hiszen eddigi éveim során, azzal voltam elfoglalva, hogy az alapigazságokat tanultam, azokat az igazságokat, amik mindenki számára követendőek, megmásíthatatlanok és tökéletesek. Egyszerűek, mégis halálunkig van mit általuk tanulnunk.
És most itt a ’ kiválás ’, a ’ színezés ’ ideje, amikor én is egy egyedi és nélkülözhetetlen hang leszek a kottafüzetben, szín leszek a festményen.