Szaturnizálás - Fejlődés 2.

Ha már tanuljuk, hogy rossz, igazán nem létezik, azt is be kell láthatunk, hogy ez egy út, amit végig kell járni a fejlődésünk érdekében.
Amiről most szeretnék beszélni, az az önzőség és kegyetlenség, mint járható út.
Negatív mintákkal körbeszőtt szavak ezek, pedig valójában az első lépcsőfokok.
A róka nem sajnálja az elejtett vadat - ennie kell, ez a természet rendje. A királykobra lerakja tojásait, gondoskodik arról, hogy kikeljenek az utódok, miután ez megtörténik, azonnal tovább áll. Nekünk ezt nyilván egy magasabb szintre kell emelnünk, de nem megváltoztatni- hanem megemelni! Igenis életünkben vannak, kell hogy legyenek szakaszok- amikor mi vagyunk a legfontosabbak. Ha ezt az önzőséget nem engedjük meg magunknak, nem vezet út előre. Különálló testben születni sok mindenre ad lehetőséget: az egyik ezek közül, hogy megéljük és kibontakoztassuk az 'Én'-t. Egy kisgyermek nagyon jól haszálja ezt az őserőt: nem érdekli ha anyu fáradt, nem is érti, hiszen ő éhes, és ennie kell. Rohamosan fejlődik is, hiszen minden csak róla szól. Ismerjük a kisgyermeket - ez nem azt jelenti, hogy nincs benne szeretet és jóság - a szeretet a legnagyobb tápláléka, hiszen szeretetből áll, és ezt folyamatosan tölteni kell. De nem képes arra, hogy ő is megetesse anyut, mert most a feladata, hogy hamar felnőjön, megerősödjön. Azt elfelejtjük, hogy nem a kisgyermekkor az egyetlen nagy fejlődési pont az életünkben, amikor ezt az önző magatartást gyakorolnunk kell.
Akárhányszor egy nagyot akarunk ugrani, le kell dobnunk a mások által ránk pakolt csomagokat magunkról, különben nem fog menni. És hamis ábránd, hogy a csomagok cipelésével segíthetünk másokon - egyrészt ilyen módon ő is segíthet magán, és mindenki segíthet magán, másrészt megszakadva, meggátolva a fejlődésünket, leragadva a másik szintjén- nem tudunk a másikon sem emelni, segíteni. Közös érdek az egyén fejlődése. Ha megtettük a lépést- két lábunk szilárdan a Földön, két kezünk az égre mutat fel- másokkal is megoszthatjuk ezt az erőt. Ez a következő lépcsőfok újabb buktatókkal: segíteni igazán - nem tudsz. Szavakban elmondani a fejlődést nem lehet. Lesz aki ezek után sem fogja meg a kezed, hogy kövessen a boldogság útján. De meg kell kérdezned: -Jössz? Sugároznod kell: jó itt. És ha elültetted a magot, menj tovább- az már a másik dolga, hogy meglocsolja-e. Itt már újra te vagy a főszereplő, és ő a saját élete főszereplője.

Szaturnizálás

Egy nagy feladata az emberiségnek, hogy átértékelje a "rossz" dolgokat, és megértse, hogy a ma használt értelmében ez a fogalom nem létezik.
Minden "ellentét" pár, egy adott egyenesen mozog, plusz és minusz irányban. Azaz szintén nem mondhatjuk ki, hogy ellentét, hiszen nem két különálló szakaszról beszélünk, hanem egyetlen egyenes két végéről. Konkrét példával szemléltetve a történet így néz ki: Ha valakire elkezdünk haraggal, gyűlölettel gondolni, azt a valakit nagyon kell szeretnünk. Egyrészt ekkora energiát nem szánunk akárkire, akit nem szeretünk, az egyszerűen nem érdekel. Ha valakit szeretünk, és látjuk, hogy amit tesz, az a mi világnézetünknek nem felel meg, az hatalmas csalódás. Ilyenkor elindulunk az egyenes plusz végétől a minuszig...Ezt a példát a legnehezebb befogadni. Ugyanígy ha életünkben éppen a mélységet tapasztaljuk meg, ha tudatosan szemlélünk, érezhetően nem áll távol a magasságtól, mivel egy adott egyenesről van szó, csak felsétálunk lentről fentre, sőt, csak ezt tehetjük, mivel egy egyenesen mozgunk, ezért váltják egymást életünkben ezek az időszakok. A feladatunk már nem ennek a meglátása, megértése lenne, hiszen már már ez is közhely, az igazi probléma az életünkben, hogy halmozzuk a tudást, és sosem használjuk, nem tesszük igazán a magunkévá.
Ha ezt a tanítást igazán értjük, nincs értelme többet szenvedni, minden percünk maga lehet a hála, hiszen ebben van a fejlődés kulcsa, ezek a mi lehetőségeink, hogy egyre többek legyünk. Megérteni, hogy a "rossz" egy lehetőség a jóra, rögtön egy lépés a plusz irány felé. Dühösnek lenni az életre, hogy ide-oda lök, igen, mondhatnánk, hogy jogos, de tanulni, fejlődni jöttünk, és erre nincs jobb mód. Megtapasztalni egy dolgot, csak egy másikon keresztül lehet- ami tartalmazza az egyiket, csak más 'előjellel' (valójában a yin yang erre a tökéletes szimbólum, nem az egyenes, de szándékosan egyszerűsítettem le).
A szerelem is ebben létezik, a világ pedig a szerelemből táplálkozik, a szerelemtől létezik, a két véglet találkozásában oldódik fel minden.
Asztrológiai megfelelője a nehézségeknek, a szenvedésnek, a nagy szerencsétlenségnek a Szaturnusz. Infortuna Mayor. De álljunk át a plusz oldalra: ha itt sikereket érünk el, ha ezt feloldjuk, ha a mélyebb rétegeibe látunk, a Szaturnusz elhozza számunkra a megtörhetetlenséget, szilárdságot, tartósságot, amiért úgy sóvárgunk, azokat az energiákat szimbolizálja amik erősen húznak a földhöz, és ott tartanak minket biztonságban. És ezt ugyanúgy megélhetjük a pozitív oldalon, mint a negatívon. Megtanulásához a negatívtól kell elindulnunk, meg kell élnünk ezt az oldalt, de ha látjuk, hogy ez csak egy állapot, és nem állunk meg benne, igazi teremtő erőnk birtokába juthatunk.
Kellemes Szaturnizálást mindenkinek! :)

A szerelemről

Amint kinyilvánítottam a teljes befogadásomat a szerelem felé, küldte is az információkat magáról, megmutatva ki is ő.
Azt hittem az univerzumot összekötő nagy 'maszlag', Isten- ha elfogadjuk ezt a nevét, része a szerelem. Közben pedig MAGA a szerelem. A világ maga a szerelem. Ha ezt beleépítjük a rendszerbe, amit már ismerünk az életről, összeáll a kép. Az egyenletem hiányzó része :) Tudtomon kívül már írtam is erről, de néha én sem értem mit is írok, ebből is látszik :D
A szerelembe szerelmesnek lenni, igenis egy magas szintű szerelem,egy megértett szerelem, és csakis azért nem 'elfogadható', mert nem megélhető. Megélni csak valakin keresztül lehet. Isten nem látható, de mi valamiért kaptuk az érzékszerveinket, így megmutatja magát, ahogyan és amiben csak lehet, és legmagasabb szinten a szerelemben.
Nő és férfi, és a rajtuk keresztüli teremtés, amit szintén valaki teremtett, hogy megmutassa magát a teremtményben. :) Ezt talán már többen tudjuk. Mégsem értjük.
Mert ez számunkra azt is jelenti, hogy nincsen több szenvedés. A szerelmet innentől kezdve nem veszíthetjük el, csak azt akiben megláttuk. Mégsem zárja ki az egy igaz szerelem lehetőségét, hiszen VAN, akinek az arcában mindennél tisztábban ragyog Isten. Sőt, ezeket megérteni igazán csak akkor lehet. :)

A szerelemhez

Ha jössz, akkor miután találkozunk, mindig nagyokat sétálok, hogy nélküled is benne maradhassak a pillanat varázsában. Nem mindig értelek meg (összetettséged mégis vonzalmam tárgya) nem mindig tudlak megérinteni úgy és annyiszor ahányszor szeretnélek, de még így is annyira eltelítődsz bennem, hogy semmit sem bánok. Ha azt mondom, nem hiszek benned, az azért van mert tudom, hogy akármennyire is vagyok a tiszta tudat állapotában, mégis fájna megélni az elvesztésedet, de valójában legnagyobb rajongód, és hívőd vagyok.
Talán álmodom az egészet. Talán már fel is ébredtem, de nem tetszett és visszaaludtam. Lehetőségeim határtalanok, a vágyaim teljesülhetnek, de tudod, most csak mosolygok inkább, és várok, hogy ott jelenj meg, akkor, és úgy ahogyan szeretnél :)

A győztes egyedül van

Ha megkérdeznének mit szeretnék a legjobban, azt mondanám:
Méltó maradni az ajándékaimhoz.
Nehéz.
Felismerésekkel és hittel együtt is.
Már említettem egyszer, hogy a győztes egyedül van, de most azonosultam az érzéssel először.
Nem csinálok semmit sem rosszul, utamon vagyok, de nehézségekkel és lemondásokkal jár. Minden sokkal több szálon fut, mint amit akárcsak felfoghatnánk, és beleestem abba a hibába, hogy egy szálat láttam végigfutni, és hittem, mindent tudok.
Minden vészesen lassú amit létrehozok, az élet pedig másodperc töredéke alatt mindent felrúghat. Jó lenne megkérdezni az élettől mit szeretne tőlem... (egy szálon ezt is látom, de nem dőlök be) Látom a szeretetet ami a világból árad vissza felém. Látom, hogy a mai nap is ezért történt, mégis kicsit kedvem lenne szemrehányást tenni, hogy miért én vagyok most a pont, akinél lecsapódik minden? Elmentem ma gyógyítani és tanítani, ehelyett engem gyógyítottak és engem tanítottak. Miért?
Erős vagyok. Igazán erős. És tudom hova tovább. És maximálisan bízom a hitemben.
Válaszként ma elvesztettem minden hamis illúziót amibe titokban kapaszkodtam. Egyszerre voltam tudatos szemlélő aki nem billen ki semmitől, és bekattant ego, akinek minden forrása megszűnni látszik. Már vele is barátok vagyunk egy ideje. Ha hisztizni szeretne, hagyom pár percig, de már sok minden más erősebb bennem, így félóra a maximum amíg jelen van, tovább nem bírja :)
Aztán maradok saját magam bástyája. Igazi biztonság, nem hamis. És ami mögötte van: az egész univerzum.
Ma szembesültem, hogy régóta kergetem annak a vágyálmát, hogy valaki teljesen ismerjen, elfogadjon, szeressen, megértsen. Na már most ez vagy maximum én magam lehetek, vagy egy olyan szintű magasabb tudat (Jóisten, aki így szereti :) ) ami nem látható és érinthető. Nem mondom, hogy így képzeltem... :)
Amit személyektől kapok, az maga a forrás, a bölcsesség, a csoda. De az ajándék, amit várok, az én vagyok. A saját életem főszereplője, nem kevesebb.

Nőként

Nemrég történt az életemben egy olyan mértékű óriásugrás, ami tartós szintemelkedést hozott. Először voltam annyira a cselekedeteim tudatában, hogy ez elhozta számomra a felismeréseket, az összefüggések megértését, és létrehozta bennem a megtörhetetlen hitet. Utána jött is a hitpróba, ami nem billentett ki - ez volt az első harcom, amit győztesként fejeztem be. Már utaltam rá előző írásaimban, hogy az univerzum már egy érettebb, felnőtt viselkedést vár el tőlem. Ez hát az újabb ciklus, amiknek a témaköre a felnőttnek lenni, nőnek lenni és végül anyának lenni. Eddig ezek a hátam mögött voltak, nem foglalkoztam velük- nem láttam őket- így naivan azt gondoltam már a birtokomban vannak, vagy ha mégsem- akkor nem is kell, hogy legyenek. Most belém költöztek, még szintén nem hozták el a megértést számomra- ez lesz hát az új feladatkör. A „miért születtem nőnek?” Egy nagyon is fontos kérdés. Itt jön első szeletként az erő megértése, megélése. Lányként keressük az apát, nőként a férfit, aki vigyáz ránk. Ő testesíti meg számunkra azt az erőt, ami majd megvéd minket. Pedig ha valakire az univerzum rábízza az abszolút teremtést, az nem lehet a gyengébbik nem. Ennél a témánál is megfogalmazódik az ösztönösség és a tudatosság kérdése. Ösztönösen nőnek lenni nem elég. Hamis ábránd hinni benne, hogy megszülettél nemi sajátosságokkal, és máris birtokolsz egy nemet. Ez egy feladat: azzá válni. Párkapcsolat szempontjából sem mindegy mit élsz meg saját magadból: Ha nincs kiforrott ÉN és TE, akkor nincs kiforrott MI. Ha nincs nő és férfi, nincs igazi szerelem. Ha az összeolvadásban éled meg a nőiséget, nem lehet olyan erős az összeolvadás élményed, mert nem egyedül kezdted el önmagad megismerését. Ez választja szét a tudatos és az ösztönös cselekvést, amiért tulajdonképpen emberként születtünk le, és nem állatként.

A tükör

Lelkeden lassan lépkedek…
Látlak. Félek. Féltelek.
Nyers vágyam vágtatna eléd-
De lassan elég, mint tiszta tűz.
A félsz még mindig elűz…

De van egy apró gondolat
Egy csíra- egy bimbó, vagy
Maga a mag
Mely lükteti magából fényedet-
S elmagyarázza a lényeget/…lényedet

Te vagy- mi vagyok.
S mi vagyunk.
Itt zárul egy kör.
Megértettem mosolyodban a világom,
Mert te vagy A tükör.

2011

„ A határok elmosódnak”

Pontosan :)
Most minden kiélezettebben zajlik a világban. A fejlődésünk a csúcspontjára hágott - ha akarjuk negatív, ha akarjuk pozitív értelemben.
A csodás üzeneteket, impulzusokat megkaptuk, remélem, már mindenki lát és hall tisztán, hogy ne kerülje el a figyelmét :)
A lezárások éve ez -méghozzá az utolsó a nagy korszakváltásig. Már rég megkezdődött igaz, évek óta tart, de most már minden fölöslegessé vált dolgot el kell engednünk. VÉGLEG.
Azt hittem ez lesz a legnehezebb szakasz, de a gödör mélyén ülve már csak mosolygok. Olyan erők vesznek körül, ami akárhonnan is zuhanunk le, párnára ejtenek minket- szintén: ha hagyjuk. Ma először vagyok maximálisan biztos abban, hogy vezetve vagyok. Vannak önálló feladatok, sok múlik rajtunk - de nem maradunk válasz nélkül SOHA. Van sors - de mi kértük. Van vég - de kezdetet hoz. Itt az ideje, hogy kérjünk, kapjunk, tovább adjuk. Bizonyítsunk, kifejezzük a világ felé egyediségünket. A kulcs: a hit, ami az évszázadok alatt rárakódott közhelyei után, újra értelmet nyer - újra visszaköltözhet a gondolatainkból a szívünkbe. Tenni most kell, hogy azt tedd, amit szeretnél. „Légy, aki lennél…a fű kinő utánad!”
Mert határok már nem léteznek. Amit nagy műgonddal odafestettünk- elmosódni látszik.

A világ csak a hősöké- Lefelé a lejtőn

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.” (József Attila)

A világ csak azok számára élhető, akik nem félnek harcolni minden pillanatban. Ők is elbuknak egyszer, de amíg az úton vannak, napjaik nem az önfeláldozásról szólnak, hanem az álmaik megéléséről.

Fáradt vagyok. Nem értem. Próbálom visszavezetni, de csak a mókuskerékre tudom. De mi az ok?

Túl hamar feladom? Nem várható el tőlem, hogy a láthatóan céltalan dolgokért küzdjek. ( Vagy lássam be, hogy nincs is cél?) Talán évekkel ezelőtt túl hamar feladtam, de most nem. Most az észszerűség diktálta, hogy hagyjak fel a próbálkozással, nem a félelmek. Talán kijavíthatatlan hiba, hogy egyszer a vesztembe rohantam? Lehetséges. Elfeledkeztem arról, hogy a dolgok addig kísérnek minket az úton, amíg meg nem oldjuk őket. Hát sajnálom… Igazán sajnálom, de nem állok készen. Gyenge vagyok. Semmit sem utálok jobban, mint feladni, megadni magam, de jártányi erőm sincs, és nem látom a fényt az alagút végén. Meg kell magamnak engednem a „semmit”, hogy a látásom kitisztuljon. Pihennem kell. Be kell látnom, hogy vesztettem. Újra. Sírnom kell. Hiúságból, önfejűségből, de most akkor is sírnom kell.

Összegeztem az évet. Tulajdonképpen nem egyszer talpra álltam, néha jártam is. Hallgattam az eszemre, viselkedtem éretten. Robbantottam, építettem. Fellegvárat. Rájöttem. Felébredtem. Mindennek a végére elfáradtam.

"Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással." (GANDHI)

Most nincs bennem összhang. A hangszer a kezemben hamisan szól. Nem ismerem eléggé ezt a hangszert, csak játszom rajta, mindennap látom, de nem hiszem, hogy sok közöm van hozzá(m). Eddig hagytam, hogy más zenéljen vele és élveztem a muzsikát, néha csak hagytam a polcon porosodni. Ha nem úgy szólt, ahogy szerettem volna, földhöz vágtam, és nem szólaltattam meg sokáig. Akárhányszor eldobtam magamtól, darabok törtek le belőle, és szóródtak szét mindenfelé ahol jártam eddig.

Meghasadtam. Gondolataim nem érnek célt, mert túl halkan szólnak, és túl sok bennük a kétség.

Aki voltam- másvalaki volt mindig. Ha kerestelek- magamat kerestem. Sajnálom, ha nem adtam eleget. Sajnálom azt is, hogy azt hittem adnom kell és kapnom. Az biztos, hogy tudok/tudlak szeretni, de még nem nőttem fel hozzá(d) eléggé.

Azt kérik tőlem mutassam ki amit érzek. És én még mindig attól félek a leginkább, hogy fölösleges maradok. A számodra. A világ számára. És egyedül. Pedig egyrészt mindig egyedül vagyok, másrészt soha. (Mire jó ez a kis játék magam ellen?)

A felelősség egyre nő, a határok elmosódnak.