Harmatcseppből Óceán

A teljes pusztulásomat élem. Belsőm egy elkorhadt fa, szívem kővé dermedt, testem súlyos teher.
Belülről emésztem fel magam, és a külső történésektől várom a belső békét.
Kiszáradt meder vagyok, nem tudom befogadni a lelkek óceánját.
Tanulni is, és sírni is rég elfelejtettem már, így fejlődés és a megtisztulás sem jöhet létre bennem.
Fuldoklok.
A Lüktető, dobogó örök-gyermek élet, megfeszül a megkövült burok alatt- Levegőt! Levegőt!
…Sajnálom. Még elsiratni sem tudom a hiányodat, hogyan engedjelek hát szabadon?
Először le kéne dobnom a terheimet magamról, és elszaladni- futni, futni amíg el nem ájulok. Ordibálni, őrjöngeni, amíg hang jön ki a torkomon…

Éjjel kinéztem az ablakon és arra gondoltam, miért nem lehetek fa?
Hát van-e a fáknak akármikor is problémájuk az univerzum követeléseivel? Akartak-e valaha is mást maguknak, mint a Kishegyi utca, és zavarta-e valaha is őket a zöld lombkorona, vagy az őszi halál?
Ezen még biztos Isten is jót mosolygott magában…
Csak annyi üzenet jött tőle: „te harcos vagy!”
Egy elkeseredett ember szerintem mindent akar hallani, csak ezt nem…
Nagy feladatot kaptunk azáltal, hogy lábunk van. Mennünk kell… folyamatosan…
Érzem annak a súlyát, hogy a Mars bolygóm összeolvad a Nap jegyemmel- a személyiségem fejlődése és a harc kéz a kézben járnak.
Az ég tetején a Vénusz ragyog és a vízöntő lázad- az újító forradalmár szerepe a feladatom- a szépség és a szerelem Istennőjének uralma alatt- Hogyan létezhet ez?
Elképzelésem sincs…
Látom a tüskéket, amiket szívesen kitépnék a világ szívéből- de ha rájuk nézek- érzem, hogy én is a világ része vagyok, és zokogni tudnék a fájdalomtól…
Legyek én az erő?
A megkövült felszín alatt egy harmatcsepp vagyok csak, nem egy mindent megtisztító árvíz…
Egy harmatcsepp képes lesz elönteni egyszer a világot és magával vinni a mélybe mindent, ami úgy fáj most, hogy a helyére valami új költözhessen? Lehet-e egy szikra egyszer világméretű mindent felemésztő tűz? Egy darab föld képes-e megmozdítani és széttördelni lábad alatt a sokáig biztosnak hitt talajt? A fájó sóhajom képes lesz-e egyszer hurrikán módjára az egekig emelni a lelkeket?

A kreativitás-a teremtő erőnk

"Rá kellett jönnöm, hogy hiányzik az életemből az önkifejezés, az alkotás, a ’megmutatom magam’. Az egóm nem hagyta, hogy kibontakozzon bennem ez a késztetés, lévén, hogy teljesen szükségtelen alkotni: hiszen annyian megtették már előttem- mi szükség van erre? Az egó számára, ha nem te vagy a legjobb- senki sem vagy.
Legjobbnak lenni, pedig teljesen abszurd, és lehetetlen. Önmagunknak kell lenni (nem olyan egyszerű ám, a sok ránk ragasztott minta után…), és ha a saját magad kibontakoztatására fordítod az energiát, egyrészről megtérül, másrészről egy másfajta világnézetbe csöppensz, ahol nincs helye egónak, harmadrészt a kisugárzásod tiszta lesz, és erős-amivel eléred azt, amit az egóddal sosem teremthettél meg- mások elismerését, és szeretetét. (Na persze szerelemből kell alkotni, de ez jó esetben adott :))" (Napló részlet)

Miért van szükségünk a kreativitásra, az alkotásra?

Mert ilyenkor mi is belebújhatunk a teremtő szerepébe, Istent játszhatunk, létrehozhatjuk a Mikrokozmoszt, lemásolhatjuk a világunkat kicsiben, és mivel mi is a teremtő részei vagyunk- szükségünk van arra, hogy belebújjunk a szülőnk szerepébe- és megtegyük azt- amire tanított minket.
Még mindig a legjobb akarsz lenni? A legjobb egyedül van. Egyedül akarsz lenni?
Vagy teremtő akarsz lenni a teremtésben, alkotó, az alkotásban, megérteni a kettő eggyé olvadását, és átélni egy olyan valóságot aminek igazán a részese vagy?