Jön a teljes pusztulás, a teljes befagyás. Megállni látszik
az élet. A tél előtti feszült várakozás- a még
meg nem értett tél. Egy régi helyen sétálok, egy régi utcában. Régi-új
érzésekkel. És megtaláltam. Az állandót, a folyton el-elhaló és meg-megújuló
világban. Szóval ott álltam akkor is, úgy hét vagy nyolc évvel ezelőtt, már nem
tudom pontosan. Azt sem tudom ki voltam, mintha nem sok maradt volna belőle. De
az érzés, ami két lélek közt történt, és
úgy hívjuk szeretet, az nem változott. Nem múlt el. A szeretet végleg összeköti
a múltat, a jelent és a jövőt. Nem, nemcsak ezt a hét, nyolc évet, nem is
százat vagy kétszázat. Olyan időket köt össze, amiket már fel sem tudunk fogni.
Csak érezzük a terheit, áldásait, érezzük, mint akkor hét-nyolc éve és most is
újra- megtaláltunk valakit, aki egészebbé egészít ki minket. Olyan pillanatokba
láthatunk bele, amik tulajdonképpen már nem léteznek, már csak az érzés
létezik- a lenyomat. Ez lehet gyűlölet vagy harag is. Vagy félelem. Mind-mind
valamiféle kicsorbult, elkorcsosult, bemocskolt szeretet. Ma a vendégem ugyanúgy
visszautazott ötvenhat borzalmaiba, mint ahogy én ma kétezer-tíz igaz
barátságába. A barátság olyan különleges dolog, hogy még úgy is küldünk
egymásnak energiát, hogy nem is találkozunk. Ha két léleknek az a dolga, hogy
tanuljon egymástól, nincs korlát. Ma megtanultam egy barátomtól, hogy a szeretet a híd, amivel bárhová
elutazhatsz. Egy másik barátom, akit még nem is ismerek, csak a szeretet
önzetlen hídján utaztunk el egymáshoz az időtlenségben, nemrég megtanított, hogyan legyek újra önmagam,
úgy, hogy megkért, segítsem megtalálni újra önmagát. Ilyen egy igaz
barátság kezdete. Így vagyunk egymás katalizátorai.
Jé... hát... hello
7 éve
