November- időutazás az állandóval

Jön a teljes pusztulás, a teljes befagyás. Megállni látszik az élet. A tél előtti feszült várakozás- a még meg nem értett tél. Egy régi helyen sétálok, egy régi utcában. Régi-új érzésekkel. És megtaláltam. Az állandót, a folyton el-elhaló és meg-megújuló világban. Szóval ott álltam akkor is, úgy hét vagy nyolc évvel ezelőtt, már nem tudom pontosan. Azt sem tudom ki voltam, mintha nem sok maradt volna belőle. De az érzés, ami két lélek közt történt, és úgy hívjuk szeretet, az nem változott. Nem múlt el. A szeretet végleg összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Nem, nemcsak ezt a hét, nyolc évet, nem is százat vagy kétszázat. Olyan időket köt össze, amiket már fel sem tudunk fogni. Csak érezzük a terheit, áldásait, érezzük, mint akkor hét-nyolc éve és most is újra- megtaláltunk valakit, aki egészebbé egészít ki minket. Olyan pillanatokba láthatunk bele, amik tulajdonképpen már nem léteznek, már csak az érzés létezik- a lenyomat. Ez lehet gyűlölet vagy harag is. Vagy félelem. Mind-mind valamiféle kicsorbult, elkorcsosult, bemocskolt szeretet. Ma a vendégem ugyanúgy visszautazott ötvenhat borzalmaiba, mint ahogy én ma kétezer-tíz igaz barátságába. A barátság olyan különleges dolog, hogy még úgy is küldünk egymásnak energiát, hogy nem is találkozunk. Ha két léleknek az a dolga, hogy tanuljon egymástól, nincs korlát. Ma megtanultam egy barátomtól, hogy a szeretet a híd, amivel bárhová elutazhatsz. Egy másik barátom, akit még nem is ismerek, csak a szeretet önzetlen hídján utaztunk el egymáshoz az időtlenségben, nemrég megtanított, hogyan legyek újra önmagam, úgy, hogy megkért, segítsem megtalálni újra önmagát. Ilyen egy igaz barátság kezdete. Így vagyunk egymás katalizátorai.