Férfi és Nő

A témát már átitatta a történelem és a politika, nehéz ezek nélkül tiszta energiaként megérteni az egyébként legszembetűnőbb különbségnek az egységét. Minden kétnemű a világon, és a kétnemű egyneműsége a két külön nemben megtalálható mag a másik nemből. Minden így épül föl, férfi és nő is, ezt tükrözi a biológia is, az egyesülés, az egyesülésből felépülő új örök körforgása. Ez annyira egyértelmű és nyilvánvaló, hogy mára már senki sem érti. Egy társadalomban élő nők és férfiak élhetnének úgy is, hogy a nő elfogadja a női szerepét, vele együtt a mellette élő férfi szerepét, és a benne élő férfi szerepét is, ugyanez fordítva. Ez azt jelentené, hogy tudná, hogy elsősorban ő női alkotóelemekből áll, női szerepet vállalt föl, női szerepében semmivel sem több vagy kevesebb egy férfi szerepétől, csak más. Mivel „tiszta” energia nincs, hiszen akkor szétesne darabokra a világ, nem fejlődhetne ki egyik dolog a másikból, egymás egysége nélkül nem folyna, hanem állna a lét. Tehát ő megértené a benne élő férfit, megismerné, elfogadná, ezáltal a megtestesült férfit is. Ezáltal elfogadva a férfi szerepét magában és a másikban. Működtetné a férfi energiáit magában és a másikban, anélkül, hogy ennek a nőisége stabilitása látná kárát: hiszen nem lennének blokkok benne, amik azt mondatják: a férfi több, mint én. A férfi el akar nyomni. Nőként én sosem leszek elég. Ha nem lennének ezek a mögöttes gondolatok az energia nem billenne ki. A nő ösztönös volna és érzelmes, háttérből irányító, összefogó erő, aki működésbe tudná lendíteni, gerjeszteni a férfi kreativitását, fizikai erejét, külvilágban való szerepvállalását. Anya tudna lenni, ami legmagasabb minőségében a mindenség anyjaként egy olyan nélkülözhetetlen gondoskodó erő, ami nélkül semmi sem létezne. Kihordás, születés és nevelés társadalmat is formáló erő, éppúgy, mint bármely más anyagi forma, amit férfi energia teremt meg. Ettől a nő minden nap megtapasztalhatja és meg is kell tapasztalni személyiségének férfi formáit. A nőben is dúl kreativitás, a nő is kiáll szerepelni, ha szólítja a belső hang, a cselekvő férfi hangja. A nő ettől még nem fogja elhagyni a női oldalát, ha harmóniában van, ettől csak megbecsüli a benne és a mellette élő férfit, hiszen ha jól ismerik egymás szerepét, rendszeresen kipróbálják magukat benne és használják, hasznosítják, soha sem fogják megpróbálni elnyomni egymást, felülkerekedni a másikon, mert tisztában vannak a szerepek nehézségeivel, könnyedségeivel, örömeivel, bánataival, mert merték ezt megosztani egymással, tisztelik egymás szerepét. A probléma pont az elnyomásból adódik. Ha sérül a nő bármiképpen, férfi akar majd lenni. Ha az energiái kibillenek és a férfi energia lesz többletben, nem fogja magában sem a külvilágban megérteni sem a férfit sem a nőt. Nőként és férfiként sem lesz teljes és boldog. A férfit is tönkreteszi, hiszen hogy meglegyen újra az egység, az egyensúly, a férfiból pedig nő lesz. A férfi ezért a nőt fogja hibáztatni, a nő a férfit. A férfi esetleg majd a női energiát törli ki magából, és ettől annyira férfi lesz, minimális női energia nélkül, hogy nem lehet majd elviselni, és ugyanez fordítva is így fog történni. Nő és férfi kölcsönösen tönkreteszi egymást. Ezt eltanulják a gyerekeik, és úgy nőnek majd föl, hogy bűntudat és komplexus zsákokat cipelnek majd magukkal, és nem tudják majd hogyan is kell viselkedni.  És az egységről: Az egység, ahogyan a nevében is van: szétszakíthatatlan. Mind a lelkünkben, mind a külvilágban. A nőnek férfi kell önmagában és a külvilágban is, ahhoz, hogy megismerje a nőisége arcát. A nő a saját arcát nem látja igazán, csak ha egy férfi arcának tükrébe néz. De nem akármilyen férfi arcába akármilyen női arc. Hanem egy megfelelő mennyiségű és milyenségű női energiával is teli férfi arcába, egy szerelmes férfi arcába: és akkor megtörténik a csoda. Megtörténik a megértés. A nő megérti a férfit, és a kis férfi a kis nőt, a férfi megérti a nőt, és a kis nő a kis férfit, így megértik hogyan is működik a világ. Talán kicsit meg is áll a világ, megpihen, töltekezik. Egy észrevétlenül rövid pillanatban, a tökéletes egységben, aztán tovább pulzál. Lüktetve teremt kettőből Egy kettős lényt, aki ismét ezeket az energiákat jön tapasztalni. Tapasztalás: Amit nem értesz, azt kell megértened, amit már megértettél azt tedd le. Tanulni jöttél, tanulni pedig mindig az újat kell, mert a régit már tudod. Ha valamitől félsz, azt meg kell tenned, mert a félelem elfedi előled a valóságot. Éltet valami rosszat, ami addig él, amíg meg nem teszed, amitől féltél: aztán rájössz, hogy ez egy nem létező rossz volt, ami megkeserítette az életed. Ezt most legyőzted: felszabadultál, győztél önmagad és az életed felett, megmásztad a hegycsúcsot, pontosan ez volt mindaz, amiért jöttél. Az újért jöttél. Még akkor is, ha a régi jó volt, ha rossz volt, akkor még inkább. De a folyó folyását megállítani sosem lehet helyes út. Előre kell menni, folyni vele, minden más energiaveszteség. A folyó nem fog visszafelé folyni. Az új energia lehet egy mindig megújuló energia is, ha merünk bátrak lenni fejlődhetünk egymás mellett, és akkor nem hagyjuk le egymást, nem hagyjuk el egymást, de ezért dolgozni kell. Magunkon, egymáson, magunkkal, egymással. De ehhez szerelem kell. A szerelemhez harmónia kell magunkban, bennünk pedig csak akkor van harmónia, ha szerelem van. Érdekes ez… A szerelem tehát önmagától van, ha megtalálod, de a földi lét gyönyörűsége pontosan ez az ezerarcú felfedezési lehetőség: ma kiben látod megcsillanni a szerelmet? Ki juttatja eszedbe ma a mindig létezőt, ami másképpen nem ment volna? Ma nélküle nem ment volna. És vajon mindegy is ki ez, vagy egyáltalán nem? Mindegy ma ki a minden arca vagy sem? Talán mindegy lenne, ha rendelkezésünkre állna minden pillanatban a teljes felismerés. De akkor már nem lennénk itt. Kettős felelősség is terhel minket a testünkért és a lelkünkért. Mindkettő lehet lehetőség és korlát is. Lehetőség akkor lesz a korlátból, ha elfogadod a korlátot. Mert ugye minden így működik...

Újhold

A mai nap eseményei eldöntötték, hogy most már tényleg leírom, ami már hetek óta megfogalmazódott bennem. Ma mindenki a társaságomat kereste. Nem volt egy perc nyugtom sem, valaki mindig családi fotókat mutatott, vagy épp az aggályait osztotta meg, vagy csak úgy élvezte a társaságom. Tettek ma burkolt megjegyzéseket, voltak szituációk, amiket én átláttam, hogy negatívnak szánták, véletlenül és direkt is. És valami ma megváltozott. Az emberek is felém, és valamiképpen én is feléjük. Kicsit kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez. A kronológia marad: a legfrissebb történéstől a legrégebbiig lépésenként. A múlt hét mondhatni eseménytelen volt: az egész hetet otthon töltöttem betegen, ágyban fekve. Ma felhívta valaki a figyelmemet a betegség lelki okaira, tekintve, hogy még mindig náthás vagyok. Jött a kommunikáció és a kék szín 'spiri' alapképzés, majd értelmes fejjel bólogattam, közben pedig közöltem vele magamban, hogy tökéletesen tisztában vagyok az okokkal, nem kell hozzá semmiféle guru. Hiába is dobnám magamra az itthoni ásványbörzém kék színeit, attól még, amit meg kéne tenni, és nem tettem meg, nem tűnik el a semmiben. Nagyjából az történt, ami szokott: az élet folyik, és én megálltam benne. Állni a folyóvízben pedig elég energiaveszteséges dolog. A történet eleje pedig a következő volt. Az élet hozta a változást, fejlődést. Én reagáltam rá. Az élet hagyott időt a feldolgozásra, az utolsó körök lefutására, küldte az apróbb megoldandó blokkoldó feladatköröket. Megoldottam őket legjobb tudásom szerint. Aztán az élet már csak annyit kért: add föl a régi életedet, és éld az újat. Vedd föl az új szerepedet, és járj az új, még járatlan úton. Térj le a régiről, ami már nem ad neked többet. Én pedig kitűztem egy dátumot. Az új időszámítás dátumát. A problémák itt kezdődtek. A dátum kitűzésének napja volt az a dátum (egészen véletlenül Újholdra esett…) Beindult bennem, mintha csak a vérkeringésem lenne, az új élet. Belehelyeztem magam ebbe az új térbe és időbe, a lelkem szárnya új tollakat kapott. Az értelmem pedig még kért egy hónap haladékot. És itt összeomlott a rendszer (fizikailag az immunrendszer). Elkezdtem a holnapot egy tegnappal. És itt tartunk most. De miért? Hát nem is tudom. Egy egész sor kifogásom van. A legvalószínűbbnek azt érzem, hogy bár a régi elengedése már menne, de az új feladatok elfogadása, és felvállalása még nem. Távolinak érzem, pedig már nagyon közel van. Ki kell adnom egészen az irányítást a kezemből, mert mindez annyira ismeretlen, hogy mindent csak abban a pillanatban fogok megismerni, amikor benne vagyok. Az ösztön most akkor is legyőzi majd az értelmet, ha én nem akarom. Az élet/Isten/Angyal/Buddha /Krisna pedig jófej. Ma is küldött embereket, hogy megértsem, mit hoztam át a régi szerepemből az újba, és hogy lesznek mindig új emberek (család) akikre fordíthatom azt az energiát, akit a régi emberekre (munka) és a mai nap meglepetése az volt, hogy ugye az energia nem vész el csak átalakul: sokkal jobban nyílik majd ez a csatorna, ahogy zárul be a régi. Az egy hét betegszabi vendégek nélkül meghagyta az energiámat a mai emberáradatra és jobban tudtam a szituációkat lekezelni, mert megmaradtak az energiák, nem használódtak el másra. És ez külön örömöt jelentett, hogy mások számára is van rám szükség, hasznos lehetek. Mai napi félelem-eloszlatás, válasz az élettől: Hát tudod mi lesz? Ez lesz.

Ismét hála és köszönet egy tévelygő tanítványtól a nagy Mester felé  :)