Hipnoszülés

Egy héttel ezelőtt részt vettem egy születés és magzatkorra visszavezetett hipnózison. Az univerzum megint csodálatosan úgy rendezte, hogy részese lehessek egy felébredésnek. Úgy oldotta meg, hogy adódjon a lehetőség, tehát nem kerestem, hanem ismét rám találtak. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy próbálja ki. Életünk kezdetének tudatosabb újraélése nagyon fontos felismeréseket, megtapasztalásokat rejt, ami segíthet egészebbé válni. Különösen akkor lehet fontos, ha nekünk bármelyik szülőpárral, és/vagy a szülőknek egymással konfliktusa van/volt. Fokozottan igaz ez, ha az egyik vagy mindkét szülő teljesen kimaradt az életünkből. Ezeket a személyes tapasztalatokat szeretném most megosztani. A célom a hipnózissal az anyai ági blokkjaimat oldani volt, helyette az apait sikerült. Nagyon nagy dolognak érzem ezt, mert semmiféle kapcsolatom nem volt az apámmal. Előzőleg már nekifutottam ennek a témának is, sikertelenül, mert úgy éreztem nem tudom úgy valakivel rendezni a kapcsolatomat, akivel tulajdonképpen nem is volt kapcsolatom. Anyám abban a hitben nevelt föl, hogy nekem nincsen apám, és mivel soha nem is volt, nem is hiányozhatott, mivel nem tudtam milyen az. Én ezt egészen sokáig elhittem. Talán egészen a barátnőm esküvőjéig, ahol megéreztem valamit (Holdkővel a nyakamban) abból a hiányállapotból, amit megélni sosem mertem. A hipnózis a fogantatás pillanatától a születés pillanatáig tart. Bár én csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni, de azt hiszem a fogantatás és a várandósság eredendően egy olyan csodálatos állapot, ami akkor is körül lengi a lelket, ha az nem éppen ideális körülmények közé készül leszületni. A fogantatás számomra egy intenzív, felszabadító öröm volt, a várandósság eleje pedig a boldog tudatlanság és a teljes védettség végtelen békéje. Tulajdonképpen az egész várandósságnál ott volt a béke és a nyugalom magja, és a félelmek mögött is ott pulzált. Mert persze félt is az anyám néha. Az apám mindeközben távolinak tűnt és rettenetes fájdalmakat okozott ezzel és a félelmeivel, bizonytalanságával. Bár ekkor még nem voltak tudatosabb gondolataim annál, mint hogy valami kellemes vagy kellemetlen. Mindamellett egyetlenegy dolgot pontosan érez a lélek ebben a még szinte teljesen üres elmeállapotban is. Még pedig azt, hogy van egy anyja és egy apja, akikből egyformán van, és akikre egyformán szüksége lesz a leendő életében. Ebben az állapotban pedig még nem is érez határokat a lélek, hol kezdődök én, és hol az anyám, apám, mi a rész és az egész, így a legfontosabb a MI. Két részből áll a lelkünk, és egyik sem jelentéktelenebb a másiknál. Keserű igazság ez a nőknek, akik néha önzőn kisajátítják a gyermeküket, és keserű igazság ez a gyermekeknek, akik egy vagy két szülő nélkül nőnek föl. Egyetlen gyógyulási lehetőség viszont a felismerésben van. Hogyan találnám meg az elveszett részem, ha nem is tudom, hogy keresnem kell? Hogyan tagadhatnék meg bárkit a szüleim közül, ha belőlük vagyok? Eddig haragudtam is, most már nem haragszom. Nem tudom megmondani miért haragudtam, azt pedig végképp nem, hogy miért múlt el. Már ami az értelmemmel való válaszadást illeti. Egyszer csak megéreztem őt, őket. Hoztak rossz döntéseket, döntéseket másoltak és ezeket ők is tovább adták nekem. (Arra is itt jöttem rá, hogy a saját terhességemné és szülésemnél, én az apám félelmeit éltem meg, nem az anyámét) Féltek, elnyomtak, elhagytak, fogságban tartottak és mindent megtettek amit a rosszul-szeretés keretein belül meg lehet tenni, de ez mind nem számít. Ez mind elmúlik haragként működni, amikor az ember csak gondolatok nélkül felismer. A várandósság után ugye következett a születés. Ahogy közeledett a pillanat, én egyre passzívabb és passzívabb lettem. Csak figyeltem és vártam. Itt még ekkor olyan sötét homály fedte az okokat, mert a lelkemnek borzasztó fájdalmas volt felismerni ezt. A születés fájdalma sem jött vissza ekkor, mert ezt az egészet szívesen felejtettem volna el. Megszülettem, és olyannak éreztem magam, mint egy kitört lábú szék. A végtagjaimban éreztem a bizonytalanságot és az instabilitást. Aztán eltelt egy hét és egyik éjszaka felismerésekkel ébredtem. Nagyon érdekes, szerintem ezek nem álmok, hanem inkább látomások, mindenesetre valami egészen más tudatállapot, és amikor már ilyen mélységről hozom föl az információkat szépen lassan mintha egyik tartályból öntenénk át folyadékot a másikba, lassan átcsöpög az elmémen is a megértés, kézzel foghatóvá válik. Ezek viszont tényleg a legmélyebb fájdalmaim. Szóval láttam magam előtt egy ismerős arcot. Az archoz társult egy gombóc a torkomban. Ráhangolódtam. Mit kell neked elmondanom? Amikor először megláttalak a nevelőapám jutott eszembe rólad. A nevelőapám gondolatára elkezdtem nagyon kellemetlen és bármihez is nehezen hasonlítható  fájdalmakat érezni. Mintha minden oldalról iszonyú erővel préselnének össze. Ami még meglepő, hogy ezt az „élményt” sokszor átéltem kiskoromban. És egyszer csak átjött az infó, hogy ez a szülőcsatorna emléke. És, hogy jön ide az egyik kedves barátom? És a nevelőapám? Úgy, hogy ők mind az édesapám kivetülései. És jött a végső döbbenet. Rájöttem miért nem akartam megszületni. Hogy mire vártam. Vagyis kire. Arra vártam, hogy várjanak odakint. Ketten. És azt tudtam, hogy ő nincs odakint. Az apámra vártam. 

Bomlás

Ha szeretsz valakit, ő jelenti számodra az univerzumod egy részét. Ha eltűnik, a világodnak/lényednek egy része meghal. A halál néha jó.  A halál néha okkal történik. Ilyenkor az elhalt részt kivágva, a sebek szépen gyógyulnak. A szélek beforrnak és a vér/ az életerő nem folyik ki a seb mentén. Megérti, hogy ennyi volt, és áramlik tovább. Ha azonban az okok a lélek számára érthetetlenek és értelmetlenek a seb elfekélyesedik és elbomlaszt maga körül minden élőt.