Limbo - a pokol tornáca II.

Tegnap mire teljesen feleszméltem, két dologra jöttem rá: hogy ez biztos, hogy nem álom volt, és arra, hogy senki nem akart bántani. És ha akart volna, ez akkor sem lett volna lehetséges. A részletek gazdagsága, és ugyanazon helyszín ahol lefeküdtem és felkeltem, mindössze annyit jelent, hogy elhalványult a határvonal a 3. és a 4. dimenzió között. Bármennyire is elkeserítőnek tűnt ez tegnap, a legutóbbi ilyen megtapasztalásom is óriási karmikus felismerésekhez vezetett. Még ha ez egy rosszabb dimenzió is, akkor is több útmutatást ad a fizikai testen túli összefüggések megértéséhez. Amikor kiszaladtam az udvarra a következőtől ijedtem meg: Valaki birizgálta az arcomat, és beletett egy hajcsatot a hajamba. Mivel nem volt emberi kéz, ezért a rémület nagyobb volt annál, hogy belegondoljak: ez semmi ártó szándékot nem takar. A hajcsat a valóságban is létezett, és az enyém volt 3 éves koromban. Olyan tisztán láttam magam előtt, hogy tudom, hogy emlékeztetni akart. A gyerekorra. A családra. Valakire aki már nincsen közöttünk és nincsen jó helyen, és szeretni akart, mert úgy feküdtem le aludni, hogy nagyon vágytam a szeretetre. A szeretetére. És mert kértem egy emléket, hogy elhiggyem, hogy szeretett. Egyszer. Egy kicsit.

 A többi „ lény” aki vele jött, vagy aki bármikor eddig jött „rémálmomban” egy lélektöredék. Valami, aminek se teste, de még igazi lelke sincsen. Egy mindentől megfosztott valami, aki gondolkodási időt kapott. És valami ami valaki akar lenni. Hús és érzelem, amiből csenne magának egy legyengült ember által, de igazából még egy ilyen legyengült emberrel szemben is tehetetlen. Ez a gondolat máris legyőzi őket. Szóval nincs semmitől féljek, és még álom sincs, és még halál sincsen csak milliónyi átjáró a különböző megtapasztalásokhoz. 

Limbo, a pokol tornáca

Valamelyik nap lefolyót tisztítottam. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy belenyúljak abba a trutyiba amit évek alatt én halmoztam fel. Méghozzá pont a görcsös öntisztogatásom helyszínén: a fürdőszobában. A tisztaság kosza...És most pedig eljött az este. Pokoli fájdalom a derekamban. Intenzív torna nyújtásokkal. Izmok lazulnak, fájdalom nem múlik. Teljes tudatában vagyok, hogy ez már fejben dől el. Aztán ágyban alváshoz készülődve. Sötét. Gondolatok. Valami olyasmi érint meg felszínesen, hogy kivételesen jó lenne ha most valaki itt lenne. De csak nagyon felszínesen. Elhessegetem. Az az érzés kerülget, mint ami idegösszeomlás előtt szokott. Egy elképzelt sikítás, a pillanat szele, hogy kontrollomat elvesztve maradék erőmet is magam ellen fordítom. Ezek a gondolatok is felszínesen érintenek. De ennyi elég. Álmomban álmomból ébredek (de mintha itt fiatalabb lennék), majd álomba próbálok esni az elemésztő fáradságtól. Nincs erőm. Érzem, hogy gonosz szellemvilági erők támadnak, de nincs erőm fennmaradni, hogy védekezzek. Láthatatlan kezek érintenek. Feltápászkodok. Kimegyek az udvarra. A másik házban anyukám lakik. Kiabálnék, hogy anyu, anyu, anyu, de alig jön ki hang a torkomon. Néha hangosabb, de nem hallja. Nem fogja meghallani. A villanyt kapcsolnám az udvaron, de kialszik. Anélkül nem tudok eljutni odáig. Próbálkozom amíg bírok. A kapu előtt két férfi gúnyosan utánoz: anyu, anyu. Nem érdekel. Próbálkozom. Bejutnak a kapun és tovább próbálnak gyengíteni a gúnyolódásukkal. Már szerintem ekkor nem lehet. Itt újra összefolyik álom és valóság. gyengeséggel és fájdalmakkal a testemben ébredek. Alig van különbség. Annyi, hogy most felnőtt vagyok és nem félek olyan mélységesen. Tudom, hogy a démonok egy dimenzióval arrébb vannak de mégis ugyanitt, ugyanebben a házban is. Onnan eljöttem, most nem félek, de nem aludhatok vissza mert ilyen kimerülten újra tehetetlen leszek ellenük. Fáradságom ellenére felkelek. Most jutok el addig a pillanatig, hogy leírjam az igazi okot, de nem megy. Pedig tudom. De valamiféle szégyent érzek amiért gyenge vagyok. „ Anyu, anyu” aki nem hall engem. Eltávolodott. Annyira, hogy még apukámat is elkezdtem keresni, amit már nem tehetek meg, és hittem, hogy nagyobb a problémám a holtakkal, mint az élőkkel, de csak a nagyobb probléma elől a kisebbhez menekültem. Nem tudom mi a valódi ok. Annak a fájdalma, amikor rájövök, hogy anyu is csak ember, aki hiába szeretne, de nem véd meg mindentől, vagy annak, amikor rádszakad egyik napról a másikra, hogy a terheid már csak rád tartoznak, csak a tieid, csak te gebedsz alattuk, tiéd a felelősség, akkor is ha idő előtt ért, akkor is ha nem akartad. Egyik nap felkelsz, hogy már csak téged érdekel eszel-e aznap, elmész-e iskolába, akarsz-e élni. „Üdvözlünk tested és lelked külön univerzumában.”  Biztos mindenki rájött velem együtt, hogy az utóbbi. Ez, amit a derekam most érez. Ez az ami megbizsergetett ma a páncélom alatt amit megrepesztett a vasárnapi családállítás. A páncél, ami bár felvértez a fájdalmak ellen, de nem engedi át a szeretetet. A valódi bőr amit kaptunk intelligens: átereszti a jót, de a rosszat nem. De ez a „műbőr” nem ilyen. Ez nem ereszti be a szükséges tápanyagot a lelkemig. Kiszáradt meder vagyok. Anyu „után” még túl kicsi voltam mindenhez. A páncélnövesztéshez is. Jött a depresszió, a depresszió után pedig a hit. A két elvesztett lábam után, a harmadik megtalálása. Isten apám-anyám. A hitem arra volt elég, hogy megtaláljam az életbeli szeretetpótlékom: Danit. Mind a mai napig tudom, hogy ő a legcsodálatosabb dolog ami történt velem. Ezt nem részletezném, csak azt az álmot ami tovább űzött lelkem dzsungelébe. Amikor a kutyák marcangoltak volna szét, de ő és az anyukája tartott az ölében két oldalról. A kutyák a lelkemet szimbolizálták. Dani pedig egyszercsak áldásból elkezdett valaki lenni aki az eddig szükséges védelmével már csak hátráltat a saját erőm és védelmem megtalálásától. Aztán lassan növekedett a páncél. Hiába mondták az angyalok, hogy „ Olyan erős légy, mint a levegő” én mégis szikla lettem. Szikla ami merevségében törik, és nem levegő ami lágyságában és áthatolhatóságában áthatolhatatlan. És most itt vagyok ahol egy karnyújtásra van minden. Menny és pokol is. És ha te a mozdulatlanságot választod: máris a poklot választottad, mert az élet örök mozgásban van. „ a biztos szóra a pokol válasza csupán a vihogás” (symbolon)