A világ csak a hősöké- Lefelé a lejtőn

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.” (József Attila)

A világ csak azok számára élhető, akik nem félnek harcolni minden pillanatban. Ők is elbuknak egyszer, de amíg az úton vannak, napjaik nem az önfeláldozásról szólnak, hanem az álmaik megéléséről.

Fáradt vagyok. Nem értem. Próbálom visszavezetni, de csak a mókuskerékre tudom. De mi az ok?

Túl hamar feladom? Nem várható el tőlem, hogy a láthatóan céltalan dolgokért küzdjek. ( Vagy lássam be, hogy nincs is cél?) Talán évekkel ezelőtt túl hamar feladtam, de most nem. Most az észszerűség diktálta, hogy hagyjak fel a próbálkozással, nem a félelmek. Talán kijavíthatatlan hiba, hogy egyszer a vesztembe rohantam? Lehetséges. Elfeledkeztem arról, hogy a dolgok addig kísérnek minket az úton, amíg meg nem oldjuk őket. Hát sajnálom… Igazán sajnálom, de nem állok készen. Gyenge vagyok. Semmit sem utálok jobban, mint feladni, megadni magam, de jártányi erőm sincs, és nem látom a fényt az alagút végén. Meg kell magamnak engednem a „semmit”, hogy a látásom kitisztuljon. Pihennem kell. Be kell látnom, hogy vesztettem. Újra. Sírnom kell. Hiúságból, önfejűségből, de most akkor is sírnom kell.

Összegeztem az évet. Tulajdonképpen nem egyszer talpra álltam, néha jártam is. Hallgattam az eszemre, viselkedtem éretten. Robbantottam, építettem. Fellegvárat. Rájöttem. Felébredtem. Mindennek a végére elfáradtam.

"Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással." (GANDHI)

Most nincs bennem összhang. A hangszer a kezemben hamisan szól. Nem ismerem eléggé ezt a hangszert, csak játszom rajta, mindennap látom, de nem hiszem, hogy sok közöm van hozzá(m). Eddig hagytam, hogy más zenéljen vele és élveztem a muzsikát, néha csak hagytam a polcon porosodni. Ha nem úgy szólt, ahogy szerettem volna, földhöz vágtam, és nem szólaltattam meg sokáig. Akárhányszor eldobtam magamtól, darabok törtek le belőle, és szóródtak szét mindenfelé ahol jártam eddig.

Meghasadtam. Gondolataim nem érnek célt, mert túl halkan szólnak, és túl sok bennük a kétség.

Aki voltam- másvalaki volt mindig. Ha kerestelek- magamat kerestem. Sajnálom, ha nem adtam eleget. Sajnálom azt is, hogy azt hittem adnom kell és kapnom. Az biztos, hogy tudok/tudlak szeretni, de még nem nőttem fel hozzá(d) eléggé.

Azt kérik tőlem mutassam ki amit érzek. És én még mindig attól félek a leginkább, hogy fölösleges maradok. A számodra. A világ számára. És egyedül. Pedig egyrészt mindig egyedül vagyok, másrészt soha. (Mire jó ez a kis játék magam ellen?)

A felelősség egyre nő, a határok elmosódnak.