Légy 'Anya'!

Ma elég sokszor el tudtam volna sírni magam, ami nyilván részben az érzékenységemnek, másrészt az emberi intoleranciának köszönhető.
Aztán megjelent a fejemben pár kép arról, amikor a napokban rá tudtak hangolódni emberek a lelkiségemre, szükségleteimre. Mindkét eset ami eszembe jutott, anyáktól, és anyai érzésekből táplálkozott. Abból az érzésből, amikor a saját teremtményed ismered, mert a 'tiéd', de valahol ez a megismerés is magából a szeretetből fakad, és az egységből (ami szinte szétválaszthatatlan nem mellesleg, Akár egy fogalom is lehetne a kettő). De egy olyan a világban ahol az emberek tudatában lennének, hogy minden a 'gyermekük', a részük, egy darab/szelet az egészből, helyreállna a szeretet és az egységérzés minden iránt, rá tudnánk hangolódni másokra, megérteni, elfogadni és segíteni őket.
Ha különbséget próbálunk tenni, ha nem fordulunk segítő szeretettel a másik felé, meghasadunk, kivonjuk magunkat a valóságból, elveszíthetünk... mindent. Enélkül mindent. A munkánk teher lesz, az emberek terhek lesznek, de olyan is lesz, hogy a saját családunk is. És végtére is idegenek leszünk önmagunk számára is, hiszen semmit sem értünk a Lényegből. Azt mondják nem kell segíteni ha nem kérnek. Nem kell, de mi nem csak akkor fordulunk el ha nem kérnek, és nem is csak akkor ha kérnek. Mi hátat fordítunk, anélkül, hogy akárcsak egyszer is valakibe néznénk Isten szemén, az anya szemén keresztül. Sokszor még akkor is hátat fordítunk amikor segítünk. Úgy segítünk, hogy van bennünk egy erős akarat/akarás, azaz görcs, mellette nem látunk semmit, és jön is a hanyat esés (nem működik a segítség), vagy csak egyszerűen emberünk eltűnik, mint a kámfor, és mi nem értjük, hogy miért nem kellett a segítségünk. Nehéz megítélni a fizikai síkra levetítve mi a legjobb cselekedet, nem is akarom ezt megítélni. Csak zsigeri ösztönökből, érzékekből védeni kéne azt aki a mi gyermekünk- az egész univerzumot.