Hontalanul

Az életem nagy igazságai itt feküdhetnek előttem, csak nem veszem észre őket.
Ha bárki tudná, milyen fontos lenne nekem valahová hazamenni… és évek óta nem tudok.
Évek óta? Nem is tudtam soha, és mégis mindig ez volt a szívem vágya.
És most itt ülök, és tényleg nincs kire fognom, miért vándorlok többet, mint egy költöző madár.
Mert ezt láttam otthon? Ennél mélyebb igazságnak is lennie kell. Kellett laknom 7 városban, és min. 35 albérletben, ahhoz, hogy miután anyu nélkül is sikerült már 9 lakásban élnem, rájöjjek: itt valami van a háttérben ami csakis rólam, nekem szól.
Most nem találok okokat, csak sajnálom magam. Ez az igazság. Egy kivert kutya vagyok, egy menekülő művész, egy meg nem alkuvó, alkalmazkodni nem sokáig képes, nem létezőt kereső valaki ,akinek egyszer elfogy majd a föld ahová menekülhet.
Haza akarok menni !!! De hol a haza? Sírok, mint egy akaratos, ideggörcsbe fulladt gyermek az anyjának az óvoda előtt.
Honvágyam van, a hon ismerete nélkül.
Ismerős illatokra, rezgésekre vágyom. Hogy valami puha, meleg kis fészekbe essek nap végén, ahol minden csempét, bútort becsukott szemmel ismerek, szeretek.
A napokban minden csontom és izmom fájt. Úgy megfeszültem, hogy megint nem tudtam aludni a merevségtől, és a merevség okozta fájdalomtól.
Nem tudom már ezt kontrollálni.
Ma elmenekültem az egyik helyről egy másikra, holnap menekülök egy harmadikra, hátha ott jön egy kis álom a szememre, egy kis béke a lelkemre.
Most az otthonom egy lila szütyőben lévő hegyikristály, egy medál, és egy szugilit. Azt szorongatom éjjel, ha már az ágyhoz, takaróhoz, lakáshoz, emberekhez itt semmi közöm.