"Most van itt az ideje, hogy szeresd magad!"

Most ez egy rendhagyóbb írás lesz.
Azt fogom megpróbálni érzékeltetni, hogy milyen az, amikor valaki rálép a tudatosság útjára, egy láthatatlan szálat keres, ami mégis az igazi a sok látható szál között.
Leírom a keresésem egy pár napját, hogy mi mihez vezetett el engem. Már egy ideje minden hetem ilyen, de most először fogom ezt megpróbálni leírni nektek.
November 29.-én kezdődött, amikor is azt éreztem: na most jön ki rajtam sok év fájdalma.
Köznyelven: volt egy kisebb idegösszeomlásom.
Már most nem bírom megállni, hogy ne írjam le: ezek annyira elkerülhetőek lennének.
De hogy ezt megértsem, kellett 5 nap. és már nem is emlékeztem, hogy ez az első napra a válaszom.
Ez a fájdalom, egy önutálatba torkollott, aminek egy időre úgy parancsoltam megálljt, hogy 'jó, itt vagy kedves rossz énem, és nem tudok veled mit kezdeni'. Ez még csak olyan fél elfogadás volt, ez az öt nap sem a végkifejlet, csak most már úgy ordít a folyamat. Voltam egy előadáson, aminek témája az volt: "Most van itt az ideje, hogy szeresd magad!" Volt egy meditáció is, amiben nehéz volt megtalálni azokra a kérdésekre a választ és megoldást, amit az előadó kitűzött meditáció céljának, de azért kaptam üzenetet. Egy szimbolikus képet láttam magamról a jövőben: Álltam egy hegycsúcson, felettem tiszta ég, alattam hegyek, völgyek, közel s távol senki más. Egy turulmadár medál volt a nyakamban. Ilyenkor kérdezi az agyam: Tessék?? Oké... Hegy. Ég. Ezt bárki erőltetve is odaképzeli. De turulmadár?? Mi ez ha nem üzenet? Mert mi a fenét keresne a tudat alattimban, vagy a hétköznapi tudatomban egy turulmadár? Jó, láttam már életemben turul madaras medált, de olyan tisztán láttam a nyakamban, mintha csak egy boltban nézegettem volna előtte 10 perccel. Megértettem az üzenetét: Szabad voltam. És boldog. Butaság így leírva, de aki kicsit is ismeri az életem, talán érti, miért olyan fontos ez. Na jó.. talán nem érti. Én sem tudtam, hogy ez fog megjelenni, mint központi boldogságforrás. :D
Mindeközben vívok még egy harcot előző kapcsolatomban, aminek szellemét én tartom életben, amiben én vagyok mindkettőnk démonja. A feladatom a mostani életszakaszomban tehát: belátni: én vagyok a bűnös. És elfogadni. És szeretni. És békén hagyni. És úgy tűnik el. Miután már imákat mormolok, hogy ez sikerüljön, tegnap már sírva kérdeztem fél hangosan: de hogy kell?? De hogy kell??
Olyan régóta plántálják beléd, hogy jónak kell lenni,hogy így elfogadni és nem akarni megváltoztatni a rossz Noémit...kínszenvedés. Aztán feküdtem este. Sírtam. (mostanában esti program) és megint előjött egy régi trauma. Jelen életem legnagyobb traumája. Amin hosszú évek óta dolgozom. És nem értettem. A bűntudatot, hogy úgy éreztem hibáztam akkor: feldolgoztam. A fájdalmat, hogy az életben ott a halál: feldolgoztam. Rájöttem: annak a napnak a legnagyobb fájdalma az volt: hogy nem sírtam, amikor sírnom kellett volna. Úgy fájt, de ott volt az egész család, azt hitték nem értek semmit, és én nem sírtam. És ez a színjáték úgy megölt, hogy azóta már erőltetés nélkül eljátszom: nem fáj. Jól vagyok. Bivaly vagyok. És/vagy érzéketlen tuskó. Közben meg csak strucc...
Hosszú évek fájdalmának összegyűjtését, úgy lehet elkerülni, hogy addig és akkor bőgsz, amikor jólesik.
Ma, ha visszamennék arra a napra, már semmi mást nem változtatnék meg, csak annyit, hogy sírnék.
Erről szól az életem ma. A családom, a régi kapcsolatom, a helyek ahová megyek, az emberek akik hozzám szólnak ezt ordítják napok óta.
És a Symbolon jóslatom tegnap este:


Jelenlegi élethelyzetedben nem tudsz meghajolni, megtagadod az engedelmességet. Másokra hárítod a bűnt, meg akarod tartani az ártatlanságodat, kivetítéseid viszont, mint egy rád mutató ujj, végül is visszatérnek hozzád.
Ha meg akarsz szabadulni bűnödtől, sosem fogsz békét találni.

Itt az ideje, hogy házat építs vétkeidnek, és mindennek, amelynek megszerzésére vétkeid késztettek. Cselekedeteid csak egy helyen találnak otthonra: a tudatodban.
Csak miután minden tanulságot levontál és érthetővé vált benned, hogy mit jelent ez lelked számára, akkor találja meg lelkiismereted fokozatosan a békéjét.

A Vámpír meg fog halni.
Tudnod kell, hogy rettegsz ettől, de ez fogja meghozni a számodra a gyógyulást.
Ez nem totális halál: a Vámpír, aki egy részedet elrabolja, a felszínen, a tudatosság fényénél elpusztul, helyet adva ezzel az új kezdet számára.

:')