Hálaadás V. : Zs.

Ízlelgetem a szót. Rájövök: nem súlyos. Hanem nemesen egyszerű. Így végre leírom neked:
Szeretlek.
Túl korlátolt ez a világ, és még a mostani minőség is, amiben élünk mint személy, ahhoz, hogy meg merjem mutatni mennyire. Még ’kevés’, vagy ’más’ a mindenség, hogy kiterjesszem ezt a szeretetet. Nem merem. Még nincs itt az idő. De néha hiányzol. Nem kellemetlenül, és nagyon is megértetten, de akkor is hiányzol. Minden nap, amit eddig veled töltöttem, olyan volt, hogy másnap nyugodtan vége lehetett volna, teljesen rendben lett volna bennem hozzá minden. Sokszor kérdeztem magamtól: akkor mit akarok még tőled? Nem nagyon láttam, lehetne-e ezt még fokozni. A válasz: semmit és mindent. Épp most nem érdekel a jövő, mint Noémi a karrierista, csak Noémi, mint aki megöleli Zs.-t, de nagyon. Sok minden kimaradhat, de ez nem. Bár a szavak embere vagyok, ha valamit is tanítani fogok neked, azt nem szavakban szeretném.