A sötétség után, a fény előtt.

Tél.
Fényhiány.
Fénykeresés.
Fényünnep.
Újév.
Újrakezdés.
A spirálon fölfelé egy újabb kör megtételének kezdete.
Most: feszítő várakozás.
Tétlenség.
Nem találom magam érzés.
A szakasz közepén tengődés: látom mi van mögöttem, látom mi van előttem: mégsem vagyok egyik sem már/még.
A világon is ezt érzem. Nem jó. Mintha elkezdenél egy agyagfigurát gyúrni és félkészen még elkeserít amit látsz.
Nyugalom.
Türelem.
Kiforrás.
Ezeket a szavakat mormolom.
Kicsit le is csillapít.
Elindulnék még ma, de nem egy olyan helyre ahol felejtek, hanem ahol emlékezek.
Hol ez a hely?
Minden cselekedet helyes lenne, ha megértett lenne, de nem az.
Ha arra gondolok: segítenék neked, csak a saját nagyságomat szeretném növelni, mert még mindig nem hiszem magamról el, hogy jó vagyok.
Ha arra gondolok kimegyek sétálni, csak keresnék valamit ami elfelejteti a bennem lévő feszültséget.
Most itt ülök, és nem találom értelmét, hogy felébredtem ma, és ez rossz.
Egyetlen jó, hogy ezt most elmondhattam.
Ha egy lépés távolságból nézem magam, mosolygok, és azt mondom: végre! Ez lehet egy fordulópont, hogy ne a külvilágban keressem a boldogságot. Milyen elcsépelt kifejezés, és még mindig nem valósítottam meg.
Csak a kinőtt kígyóbőr feszít, és a cafatok leszedegetését unom, de minden rendben lesz.
Azt hiszem felépített épület vagyok, de még nem léptem be minden ajtón. Kulcsokat keresek továbbra is. És az ajtó előtt várakozni unalmas, ha nem megértett.
Hol vagy Most, miért téged a legnehezebb megélni ha itt állsz velem szemben? Miért is nem látlak?
Értelmes csendre, vagy értelmes zajra vágyom.
Gyökerekben kapaszkodom a szakadék szélén, és ha érezném is, nem csak tudnám, hogy én vagyok a szakadék, és én vagyok a gyökér... én vagyok a megoldás, én vagyok a végzet, akkor rájönnék: minden mindEgy.