A hely neve: Dobogókő

Még aznap Dobogókőn jártam, hogy feltettem a kérdést:
Hol az a hely, ahol emlékezek, és nem felejtek?
:)
Ez is olyan szokásos ’ véletlen ’ volt…
Felhívta barátomat egy ismerőse: -Rossz kedvem van. Lemegyek Dobogókőre.
Aztán lementünk vele.
Van ott egy faháza. Függöny helyett hatalmas fenyők akadályozzák, hogy belássanak.
Mókus jár kunyerálni ételt reggelente, és nem macska.
Ott már javában dúl a tél, olyan, mintha végleg fehérré varázsoltak volna mindent.
Ha meleget szeretnél, meg kell rakni a kandallót fával, és a kandalló 20 foka, nem olyan, mint a konvektor 20 foka, hanem valami egészen lelkedig hatoló forróság.
De a hideg sem olyan. A tél fehér fényei, csontodig hatoló fagya, megtisztít a lelked legmélyéig, majd végül úgy feltöltődsz, mintha csak a forró nyári nap töltene fel.
A benned élő gyermek mindenre rácsodálkozik: - Nézd! Nézd!
Mert minden faág, minden fenyőtüske, a dér minden négyzet millimétere a teremtés csodája, és ezt akkor és ott megérted, akkor is, ha nem hiszel Istenben, akkor is, ha férfi vagy, akkor is, ha nő, akkor is, ha 20 éves, akkor is, ha 85.
Vissza fogok menni egyedül is, barátnőmmel is, és a párommal is kettesben, mert ez a hely megmutat valamit igazi természetében az igazi természetedből.
És ha a titkait megosztotta velem, én majd megosztom veled. Sőt! Gyere el te is! Keresd minden nap fáradhatatlanul a válaszaid, mert ott bujkálnak valahol a fa lombja mögött, a harmatos fű között, egy elszáradt falevél árnyékában.