Tél

Megérkezett az első hó.
Metsző fehér takaróba burkolta a falusi tájakat, a nagyvárosban pedig a tetők vettek sapkát magukra. A szokottnál is többet gondolok az elmúlásra, de már nem akkora fájdalommal- a hideg beborította égő sebeim. Lépteim befagytak, a meleg szobámba bújva várom az ítéletet. A párás ablakon kinézve csak sejtem a következő sétám útvonalát. Körvonalazódnak benne a vágyaim, és csak bízhatok benne, hogy az út végén lelkem lombkorona lesz.

Ez az időszak az életemben csodálatos (még ha nem is vagyok mindig a helyzet magaslatán, hogy ezt így éljem meg.)
Lehetőségekben és fejlődésben gazdag.
A kezembe adták azoknak a szobáknak a kulcsát, ahová eddig csak engedéllyel léphettem be röpke pillanatokra.
Most is fogják a kezem, de már a sor elején kell állnom.
A védelem ugyanakkora, de a felelősség nagyobb.
Jelenleg erősen hátráltatom magam. Az igazi okát talán még be sem láttam. Már elengedtem azt a fájdalmat is, hogy mindazért, ami most van megküzdöttem. Beláttam, hogy már jól megéltem minden pillanatát, és már nincs benne több fejlődési lehetőség. Viszont nem érzem magam rosszul. A helyzet nem rossz, csak ’áll’. Én pedig érzem, hogy az élet úgy van rendben ha ’megy’. Mégis félek, hogy a telhetetlenség hajt csak, és a boldogtalanságba, bizonytalanságba, egyedüllétbe száműzöm magam.
Szomorúságom oka pontosan abban rejlik, hogy tudom, hogy az univerzum támogat engem. Szeret engem. Én viszont sokszor nem szeretem magam annyira, hogy mozduljak. Pedig olyan szintű intelligencia vesz körül minket, hogy elég egy minimális cselekvés és máris beindul egy egész folyamat. Pár perccel ezelőtt is megtörtént, hogy éppen hogy elkezdtem albérletet keresni, érkezett egy telefon, hogy pénzt fogok kapni. Ez már a második ilyen eset bő egy hónap alatt. Ha nem kezdek el pénzköltési forrásokat keresni, pénzem sincs soha. Tehát nem jó hozzáállás először a pénzre várni. A lehetőségeket kell keresni, a feltételeket hozzá, pedig az élet elrendezi. A mi dolgunk a mérhetetlen hit, és a lépés az élet felé, ami kitárt karokkal vár minket, akárhonnan megyünk akárhová. Az intelligencián kívül az életben rejlő feltétel nélküli szeretet döbbent meg leginkább. „Akármit tettél, itt mindig helyed van. Itt mindig van bocsánat, mindig van második esély, a szeretet lángját semmi sem oltja ki” Amikor ezt nem látjuk, a félelmeink homályosítják el a látásunkat. Én ebből a homályból könnyek és küszködés közepette újra elkezdtem kitörni és akárhogyan is fáj a régi elszáradt burkot letépni magamról, nem fogok meghátrálni a rám váró feladatok elől. A szerethez amit kapok, méltó szeretnék maradni.