Az élet értelme

A tegnapi napnak különös rezgése volt. Végülis a mainak is, meg úgy ennek az időszaknak, évnek is minden bizonnyal, de én most tegnapról hoztam egy nagyon fontos üzenetet. Érdekes, ahogy eddig hordozták a dolgok a rezgéseket, és ahogy most. Változtak a kristályok, az évszakok, mint ahogyan változik minden, de mostanában ezek voltak új felfedezések. Már írni akartam a kristályterápiáról is, illetve sok minden másról, de egyre kevesebb az értelme, illetve röviden tudnék csak írni róla: bármit bármire. Például ha kristályokról van szó. Régen egy adott problémára közvetített egy kristály egy adott jó energiát, már most fogj bármit a kezedbe, mindenre jó lesz. Régen az évszakokkal változtam én is, télen az elmúlást tapasztaltam, tavasszal az újjászületés üzeneteit kaptam, most pedig egy olyan tavasz van, ami az összes évszak rezgését közvetíti. Mintha csak azt mondaná nekem a tavasz: most megszülethetsz, de egy pillanatig se felejtsd el, hogy meghalni is kell, és jó. És erről ennyit, hogyan változik a világ, most hadd folytassam a tavasz, a tegnapi nap, az élet központi üzenetével. Vagyis az örök kérdés: Mi az élet értelme?
Minden ehhez a kérdéshez vezetett engem, amire sokféle választ is adtam. Többek között mostanában azt is, hogy aki normális, az megbolondul, mert nem tudja elviselni ami most folyik (ami nem normális). Illetve azt, hogy ez egy színdarab, amiben bábukként játszunk szinte értelmetlen matthelyzetben, és csakis a tapasztalásról szól, kevés örömmel. Aztán tegnap zombiként ültem a konyhában. Már egy ideje nem érdekel semmi, érzelmi hulla vagyok, nem tudok sírni, olyan lettem, mint egy férfi, és egyetlen rémálmom maradt: a gyengeség. Így ültem ott, mint egy kődarab és hallgattam egy nő történetét. Monoton munka közben, alapfokozaton égve lassan újra, akkor még alig felfogva: az élet megajándékozott a válaszokkal.
Történeteket hallgattam egy női sorsról. Arról szólt, hányszor próbált életet adni egy gyermeknek és hányszor nem sikerült. Egyszer 6, kétszer pedig 8 hónapos terhesen veszítette el a babákat. Aztán végül lett két fia, akik már felnőttek azóta.
Később fogtam fel e szavak szimbolikus jelentőségét is.
Az élet, mint a nagy anya. Az élet, mint az anyaméh maga. Az igazi szeretet. Ami milyen is?
Az anya már úgy beszélt halott gyermekeiről, mint a tényekről. És nem azért mert nem szeret. Mert nem menne tűzbe bármikor azért, hogy ez másképp történjen. Hanem azért mert elfogadta már, megbékélt, örül annak aki és ami van. Felállt és továbbment. És tovább teremtett. És a további teremtményeire vigyáz, vigyázott. Új gyermekei lettek a régiekkel együtt akik a szívében élnek tovább. És az új gyermekekben is. És ez a szeretet. Ez az élet egyetlen igaz valósága. És ezért legyőzhetetlen a szeretet-élet. Mert nincs olyan számára, hogy rossz. Az életben elpusztulunk, az élet maga pusztít majd el ha annak ideje van. Az anyaméh amiben élünk, a legnagyobb szeretet. Mindennél jobban szeret majd, amíg vagyunk, de mindennél nagyobb lesz benne a szeretet ugyanúgy, ha már nem leszünk, mert el fogja tudni fogadni a véget, és újra fog tudni teremteni. Soha nem lesz keserű és bánatos az igaz szeretet. Soha nem fog függeni semmitől, soha nem lesz sem létezés, sem halál ellenes. Amíg vagy te, téged táplál, ha nem vagy, táplálja ami van. Egyszerű. Nem 'okos', nem 'nemes'. Nem fél. Nem kérdez. Nem válaszol. Egy-ügyű. Egységes.
És ez a végcél. Szeretetté válni. Mindentől függetlenül boldogan élve, halva létezni. Ez a tökéletesség.

Tavaszi kép. Gyönyörű fák. Erdők amik a tűz martalékai lettek. Sírt az élet? Feladta? Nem. Tovább rajzolta a fákat. Mert sosem szűnik meg szíve gyönyörűsége. Még azok után a fák után sem. Még utánad sem.

Boldogan készülök a végítéletre. Mert ott leszek a következő fában (is).