A teljesség felé

Tudások halmazában keressük az egyetlen szót, ami megvált. Fáradtak vagyunk. Már csak arra vágyunk valaki azt mondja: ennyi volt. Jól csináltad. Befejezted. Közben jól tudjuk: hosszú az út. Még ha valaminek a végén is járunk: az is csak átvezet minket egy újabb állomásra. Néha mohón vágyunk a végre, mégis faljuk az életet. Egy kívánság sem marad teljesítetlen: Mi teremtjük a körforgást, a mindig megszüli magát a létet, amiből mégis kiszakadni vágyunk.
Saját értelmi világunk áldozatai lettünk. Azt mondjuk lassan mindenre: tudom. Mindent meghódítunk, magunkévá teszünk, mégis oly hontalanul tengődünk, olyan 'seállat' 'seisten' módon.
Leszakítottuk a tudás fájáról az almát. Felvállaltuk az Isteni oltalom ajándékának elvesztését, az önuralom elérése érdekében.
Megérte? Meg.
Olyan végtelenül jó lesz majd hazatalálni ezek után. Olyan tapasztalt, beteljesített. Olyan értelmet nyerten odaadva az értelmet, visszaadni az ajándékot, rámosolyogva apánkra: megér(t)ettem!
Én boldog vagyok.
És ez a cél: Keresztül megyünk a tudás és a tudatlanság állomásain. Vagyunk áldozatok, de mi is áldozunk, nem vagyunk tökéletesek soha, és egyszer csak megértjük: boldognak lenni nem kiváltság, nem a 'majd ha', hanem a befogadás és megtartás képessége. Nem a birtokló megtartás, hanem a kilégzés, belégzés közötti csend, a befogadom-ellököm közötti 'egyek vagyunk' élmény. Felejtsük el az idő fogalmát, amit szenvedéseink táptalajának teremtettünk, hogy azt mondhassuk: rövid. Emeljük a mennyiségi tapasztalást minőségibe, és mondjuk azt/éljük azt: TELJESSÉG.