2013

Tegnap csak úgy ültem a buszon, és eszembe jutott, hogy ez az évem olyan, mint a 2004-es.
Majd gyorsan kiszámoltam az hány éve is volt. 9 éve. Ez a számmisztikában egy ciklus.
Akkor is kilences évem volt. Azt mondják ez a lezárás éve, de amikor én ezt így meghallottam, félreértettem.
Most, hogy már a bőrömön érzem, kitágultak a lezárás szó értelmezései.
Igaz, hozzá kell tenni, a kígyó éve is épp jön, és én kígyó vagyok, illetve 2013, tulajdonképpen az új korszak első éve.
Mindenesetre távol áll a véletlentől ennek az azonnali felismerése, hogy 2004-et élem újra. Illetve az sem véletlen, hogy épp 2013ban történik ez, és épp a kígyó évében. Úgy érzem jelentős éve lesz ez az életemnek.
És hogy miért emlékszem olyan élénken 2004re?
Minden évben felemlegetem, hogy az volt a legjobb évem. Lezárás helyett, úgy is hívnám elzárkózás. És úgy: összegzés. És úgy lélek kibontás, sors  megértés, jövőformálás gondolatban. Tanulás magamért.
Azt érzem tökéletesen tudom ki vagyok és mit akarok. Volt rá egy ciklusom, kilenc évem, hogy megértsem. Az előző ciklusom végén kezdtem el érdeklődni az ezotéria iránt és éreztem: ez határozza majd meg az életem. És így is lett a következő kilenc évre, és így is marad mindig.  Ez most finomodott. Most már ismerem erősségeim, gyengéim. Tudom mi mit kapcsol össze az események láncolatában. Bennem van az új ember, aki ebben nem lát korlátokat, csak lehetőségeket.
Évek óta vágyom rá, hogy taníthassak, vezethessek. De nem fogadtam el magamat, mint vezetőt. Azt hittem, aki irányít, az rossz ember. De irányítani szerettem volna, mégis ezt bűnnek éreztem. Aztán volt egy látomásom meditáció közben. Amiről még mindig nagyon sokat szeretnék majd tanítani nektek. Ott voltam valaki, aki mindig is voltam, vagyok és leszek: csak éppen a legemelkedettebb formában:  erős voltam, de nem úgy mint a szikla, hanem mint a szél. A könnyedség az erő, nem a megfeszülés. Ekkor értettem meg. Erősnek lennem egy központi feladatom: és képességem is. Ugyanígy a vezetőnek lenni, "hatalmasnak" lenni. Ebben a látomásban egy gigantikus méretű fényes madár voltam (főnix) akinek hatalmas mérete, lelke hatalmasságát tükrözte: azt érezte, hogy ő maga Isten fényét ragyogja vissza. Ő Isten része, és egésze, nem kevesebb- de nem is több. Ebben a lényben benne volt a színtiszta alázatosság is. Mindent értett: értette, hogy ő az egészben a minden és a semmi egyszerre. Itt értettem meg, hogy lehet egyszerre valaki uralkodó, miközben a mindenséget szolgálja.
Tanulni most rendkívül könnyű. Egyszer hallok valamit és megtanultam. Ez az új kód. Olvastam a háláról. Azóta hálás vagyok. Előadáson megkérdezték, miért kelek fel minden nap. Azóta tudom. Ragad rám minden, anélkül, hogy külön akarnám, még félek is, hogy nem fog menni, aztán megy. Spontán. Elég csak egy próba. És ezzel nem csak én vagyok így, mindenkin látom.
Nem csak hogy tudom ki vagyok, de már örülök is neki.
Ettől függetlenül vagyok olykor nem normális is, bőven van még min változtatnom, de ma minden mondatom szálon való visszafuttatásának a kezdő mondata volt: ELFOGADÁS.
Minden jó úgy ahogy van, és engem szolgál. És az én döntésem volt. Az én jelenlegi rezgésemhez leginkább illő visszarezgés.
Ezért ne tegyünk több negatív kijelentést. Eszembe jutott egy szó ezzel kapcsolatban ( ez is tegnap a buszon xD) : a hiányzol.
Mennyire negatív szó, egy szép érzésre: belebizsergek ha rád gondolok. Folyton az eszemben vagy, és ez annyira jó érzés. Erre azt mondjuk: de rossz, hogy nem vagy itt. Pedig, de jó, hogy gondolok rád. Akárhol is vagy. Nem csak akkor ha itt vagy. Így szeretlek igazán.
Emiatt egyre kevésbé hiányzik akárki. Akik fontosak itt vannak. Sőt. Pár ember még inkább itt van. A polaritás már kevésbé van jelen, így akivel eddig is hasonlóak voltunk, ma már szinte egyek.
Emiatt sokszor érzem a szeretem, utálom érzés közötti mély azonosságot is.