A fájdalom

A fájdalom sosem múlik el már?

Időnként újult erővel tör elő a mélyből, mintha semmi sem történt volna vele az évek alatt,

csak kicsit megpihent volna.

Értelmetlen küzdelem minden nap ellene. És vajon mi a valóság? Amikor rám szakad ez a fájdalom, vagy amikor kitörök belőle?

Ma mintha valóság lenne.

Mintha az elfojtott könnyek és sikolyok, és észt vesztett futás gondolata lenne az egyetlen valóság, amit nem valósítok meg: de legalább igaz.

Nem úgy, mint az, amit teszek, vagy mondok.

Amit teszek: megfontoltság. Stratégia.

Értelem.

A fájdalom: érzés. Ami ma mindent fölülír.

Talán semmit sem tanultam. Még mindig nem fogadom el a sorsot. A véget, a végzetet.

De mit tegyek, ha nem lehet minden törvénynek egyszerre megfelelni?

Ha a gyász a lelkemben nem múlik el, ha egyre csak szemrehányást tennék, üvöltenék, kényszeríteném az akaratom. De ha nem teszem, hazudok. Ha megteszem, őrült vagyok.

És mindkettő boldogtalanság.

Ha megbocsátok neked, magamra haragszom tovább.

Ha mindkettőnket okolom, majd föloldozom magunk, várom a történet végén a jót, de ez nem mese, hanem a valóság, ahol mindig minden véget ér.

Talán lassabban működök, mint minden a világon, mert több idő kéne, hogy feldolgozzam a múltat.

Csak egy dolog jöhet még: a túlfeszített húr elpattan.

Kényszer szülte változást hoz a holnap. Rá várok ma. Arra a bizonyos holnapra, amire nagy szükségem van, csak még nem tudom, mit hoz.

Rosszat nem, csak mást.